udvari irodalom
VIL16 21-27 | Szerdahelyi Istvánnal közösen | több (7) részcímszószűkebb értelemben az európai feudalizmus idején az uralkodók, főnemesek és egyházfejedelmek székhelyein, az udvartartásukhoz tartozó irodalmi tevékenység. Noha a barbárságból a civilizációba emelkedő kultúrákban rendszerint megjelenik a hatalmi központok udvaraihoz tartozó költő, aki genealogikus-heroikus alkotásokat ad elő, s a nagyobb központosított államok (Mezopotámia, Egyiptom) uralkodóinak székhelyein is mindig volt az udvari világ keretében és a hatalom szolgálatában álló irodalmi (és művészeti, tudományos, ideológiai stb.) tevékenység, az ókori kultúrák ilyen jelenségeit ritkábban jelölik ezzel a terminussal. Az Európai kultúrkörön kívüli irodalmak hasonló intézményeit—műfajait inkább szokták udvarinak nevezni, de jobbára alkalomszerűen és nem mindig indokoltan. Az európai középkori udvari irodalom szinonimájaként használatos a →lovagi irodalom terminus is, de az udvari irodalom nem csak lovagi tematikájú alkotásokból áll, s a lovagi témájú költészet régebbi (→chanson de geste-típusú) változata nem udvari jellegű. (Az Európán kívüli jelenségekre a lovagi jelzőt nem is szokták használni.)
● A középkori európai udvari irodalom a →Karoling-reneszánsz korai kísérlete után a 12. sz.-ban alakult ki a dél-franciao.-i provanszál kultúrát felvirágoztató fejedelemségekben, s innen, terjedt át az Ibér-félszigetre, Itáliába, Észak-Franciao. közvetítésével Németo.ba, Angliába, Skandináviába. Fő műfajai a provanszál →trubadúr-költészet lírai formái, főként →udvarlódalai és a francia →udvari regény epikája. Irodalomtörténeti jelentősége az, hogy latin nyelvű egyházi, s főként a →kolostori irodalom mellett megteremtette a feudális arisztokrácia ideológiáját tükröző, laikus, nemzeti költészetet. Alkotói is világi emberek, főként miniszteriálisok (udvari tisztségviselők), nemes urak és hölgyek, udvarról udvarra vándorló dalnokok. Az →udvari költők az udvartartáshoz tartoznak, javadalmazásban részesülnek, megbízásokat kapnak, elkészült műveiket itt adják elő, általában az udvari
→ünnepek keretében. ● E középkori udvari irodalom témái leginkább az →amour courtois’ érzelemvilága, a →lovagi irodalom eszményi és fantasztikus színekkel átszőtt kalandmotívumai, de kapcsolódott hozzá számottevő →illemtanirodalom és irodalmias-regényes elemekkel átszőtt történetírás (→krónika, verses krónika, gesta) is, szórakoztató vonulatának pedig része volt a →bolondirodalom. Az udvari színjátékokban viszonylag alig akad igazi →udvari dráma, de az →udvari játékok stilizált formavilága az udvartartás mindennapi életét is áthatotta. ● A szerelmi témájú művekben a magas rangú hölgynek hódolnak, érte hőstetteket vagy egyszerűen bolondságokat hajtanak végre, távolról imádják, a képmásába szeretnek bele stb. A kalandokban előtérbe kerül a mágia, a misztikum, a titokzatosság; a lovaghősök nem evilági színhelyeken kutatnak valami után, s mesés szörnyekkel csatáznak érte. Ugyanakkor az erotika is megtalálható, néha a fetisizmusig menően szublimált formában, máskor gyermeteg naivitással, vaskos motívumokat ártatlanul előadva, triviális jeleneteket és tulajdonságokat ábrázolva. Az alkotások nyelve gyakorlatilag mindig a kialakulóban levő irodalmi nyelv, amely azonban eltér a köznyelvtől. Az irodalmi kultúra nem korlátozódik az írásbeliségre, a szóbeliségben élő zenéhez vagy tánchoz kapcsolódó alkotások is gyakoriak, sőt, a képzőművészet, vallás, filozófia is szorosan egybeforr bizonyos témákkal, előadási alkalmakkal (→szinkretizmus). ● Jelentős befolyást gyakorolt az európai középkori udvari irodalom a korai polgári irodalomra, a francia költőcéhek, s főként a német →mesterdalköltészet kialakulására, de a népköltészetbe csak egyes elemei jutottak el; ez utóbbi közegben elsősorban formai megoldásainak, műfaji rendszereinek maradványait lehet felismerni. Szerdahelyi Istvánnal közösen
● Az arab irodalom korai évszázadainak kutatói eltérő véleményeket hangoztatnak a tekintetben, hogy az iszlám előtti korban, a Lahmidák és Gasszánidák államában művelt költészet udvarinak nevezhető-e vagy sem. A Maghreb, majd Andalúzia arab irodalma azonban már nyilvánvalóan ilyen vonásokat mutat (az utóbbi párhuzamba állítható az ibériai félsziget „európai” jellegű, hasonló irodalmával is). A terjeszkedése során végül Andalúziától a Fülöp-szigetekig terjedő iszlám kultúra központjai mindenütt a fejedelmi udvarok lettek, aminthogy az e területeken kialakult államszervezetek is despotikusan centralizáltak voltak; az arab költészet fő formája a →qaszída, az uralkodó dicsőségét hirdető (→madh), halálát sirató (→marszija) vagy ellenségeit gúnyoló (→hidzsá'). ● Még egyértelműbb a perzsa irodalom ide vonható jelenségeinek értelmezése. Már a közép-perzsa (pehlevi) nyelvű művek között született olyan mű — a Vísz u Rámín (’Visz és Rámín’) c. szerelmi eposz-, amely a környező népek irodalmaiban is elterjedt, s amely olyan mértékű hasonlóságot mutatott az európai udvari regények legelterjedtebb szüzséinek egyikével, a →Trisztán-mondával, hogy több kutató úgy találta, az utóbbi a perzsa történet átvétele. Dante látomásainak perzsa párhuzamait is kimutatni vélik. Ismertek e korból az udvari szokásokat bemutató perzsa alkotások is. Az újperzsa irodalomban főként az ún. „klasszikus korszak” (a 9–10. sz.-tól) művei tartoznak ide, amelyek formailag (műfajok, metrumok tekintetében) arab hatást mutatnak. A Belső-Ázsiában (Bokharában) székelő perzsa számánida dinasztia mecénási rendszere (amelybe a malibku's-suará, „költőfejedelem” cím adományozása is beletartozott) az udvari költészet nagy fellendülését eredményezte, s ennek képviselői a mai Afganisztántól a Kaukázusig, Indiáig és Dél-Szibériáig terjedő területen tevékenykedtek, döntő módon befolyásolva a török és kaukázusi irodalmakat is. Úgyszólván valamennyi uralkodó (emír) udvarában virágzik a dicsőítő irodalom és a (pszeudo) történetírás, és emellett egy újszerű, érzelmes, misztikus (szúfí) szerelmi és hedonisztikus költészet is megjelenik. A →szúfizmus misztikája mind a kortársakat, mind a későbbi európai költészetet megihlette.
● Észak-Afrika őslakóinak, a berbereknek költészetében is felmutatnak a szakirodalom egyes képviselői udvari vonásokat, s leszármazottaik (→kabil irodalom, tuareg irodalom) közül a tuaregek nevezetesek arról, hogy az udvari költőversenyekre emlékeztető összejöveteleiken a nők is részt vesznek, s ezeken az európai középkori lírára is emlékeztető verseket adnak elő.
● Fekete-Afrikában ősi idők óta ismeretes a királyok udvaraiban élő, nevelői, hagyományőrzői, törvénytudói feladatokat is betöltő, s főként a történeti és dicsőítő költészet terén működő →griot-k, →nuveténekesek stb. Az arab kultúra befolyása alatt álló népek, így a hausza szultánok udvari költészetében (→wakokin yabo) a →qaszída hatása is világosan érzékelhető (→Wakar Bagauda). ● Az udvari jelleg egyes óceániai irodalmakban is megtalálható (főként a dicsőítő tendenciák és a mindennapitól eltérő nyelv használata révén). Megkísérelték, hogy az azték irodalom egyes alkotásait így értelmezzék, s elképzelhető, hogy a maja udvari irodalom elbeszélései jelentek meg azokban a fennmaradt képregényekhez
hasonlítható- ábrázolás-sorozatokban, ahol a hősök főrangúak (a mai magyarázók szóhasználatával: hereegek, hercegnők). Az inka irodalom nem ismert effajta alkotásokat, de amikor a 17. sz.-ban lejegyezték a kecsua irodalom szövegeit, ezek között meglepően gazdag lírára bukkantak, amelyet az európai leírók udvari költészetként is emlegetnek.
● Az európai udvari irodalom utolsó jelentős áramlata a feudális-ellenreformációs barokk és az abszolút monarchiák klasszicizmusa—rokokója jegyében terjedt el. Fő jellemvonása az ezoterikus belterjesség, „önálló világa úgyszólván nemlétezőnek tekinti a rajta kívül eső világokat”, másrészt a pompázatosan reprezentatív jelleg: „az udvar a nemudvarral az antitézis viszonyában áll; hogy önmagát kiépítse, a harcos expanzió feszültségére van szüksége” (Szerb A.). Képviselői főként polgári származásúak ugyan, de annál precízebben ügyelnek az „udvari ember" — ekkor B. Gracián műve (1647; korábbi előzmények után Faludi F. ültette át magyarra Bölts és figyelmetes udvari ember, 1750, 1770–1771 c.) által kodifikált — magatartásformáira és az „udvari ízlés" Boileau-típusú receptesztétikáira. Legjelentősebb műfaja a klasszicista tragédia (→tragédie classique) és az →eposz, valamint a →gáláns irodalom formái, s természetesen erőteljes vonulata a →dicsőítő irodalom. ● A 17. sz.-ban azonban az udvari arisztokrácia köreit fokozatosan háttérbe szorították az →irodalmi szalonok, s a 18. sz.-ban kialakuló kapitalista →kultúrpiac végképpen megszabadította az írókat attól, hogy megélhetésük az →udvari költő kötelmeitől, a főúri — mecénások kegyétől függjön; közoktatás kiépülése ezzel párhuzamosan megszünteti az arisztokrácia műveltségi privilégiumát is, és így a jelentősebb alkotók sorában egyre ritkábban találni előkelő →dilettánsokat. Szerdahelyi Istvánnal közösen
● A térben oly távoli kultúrák udvari irodalmainak témabeli és motívumbeli egyezései (pl. az →udvari szerelem érzelemvilága vagy az európai és a perzsa szüzsék meghökkentő hasonlósága stb.) nehéz feladat elé állították az ilyen jelenségek magyarázatát kereső irodalomtörténészeket. Korábban (az európai anyag vizsgálata alapján) úgy vélték, hogy a hasonló vonások közvetlen átvétel és utánzás révén terjedtek el. A 20. sz. közepén (az európai és orientális műfajok összevetéséből) inkább azt a következtetést szűrték le, hogy az analógiák magyarázatát a →tipologikus egyezés nyújtja. A legújabb kutatások eredményei azt mutatják, hogy az európai udvari irodalmak között közvetlen kapcsolatok éltek, s itt a motívumok, sőt egész művek ismerete-utánzása magyarázza az egyezéseket. A perzsa, a távol-keleti stb. udvari irodalmak azonban az európaitól (és egymástól) függetlenül alakultak ki, befolyásolták viszont saját környezetüket (miként a perzsa Belső-Ázsia és a Kaukázus soknyelvű irodalmait, a kínait, a japánt és koreait stb.). ● E sokrétű és világszerte elterjedt irodalom hagyományai egyébként mindenütt megtalálhatók az adott területek folklórjában is, akár közvetlen átvétellel, akár egyes elemek (témák, motívumok, formai megoldások) adaptációjával. Különösen a fejlettebb, bonyolultabb cselekményvezetés, a műköltői eredetű poétikai eszközök (hasonlatok, allegóriák, ritmus és rímképletek) gyakran udvari eredetűek. A magyar népköltészetben (áttételes módon) a →ballada (és ennek előzményei, a →széphistória és a →históriás ének) néhány vonása értelmezhető az udvari irodalom hatásaként.
● Az újabb magyar irodalomtörténet-írás leghevesebben vitatott kérdéseinek egyike, hogy létezett-e a középkorban magyar nyelvű udvari irodalom. Történelmi tény, hogy a középkori magyar társadalom vezető köreiben kialakultak olyan élet- és magatartásformák, amelyek a nyugat-európai lovagi intézmény megfelelői voltak: létezett a lovagi cím (miles) a hozzá tartozó külsőségekkel, várakkal, címerekkel, pecsétekkel, volt nehéz fegyverzetű, páncélba öltözött seregtest és az ennek gyakorlatozására szolgáló lovagi torna, voltak lovagrendek stb. S minthogy irodalomtörténészeinknek – a török pusztítás miatt – az egész középkori magyar irodalom viszonylatában a forrásanyag szinte teljes hiányával kellett számolniuk, közvetett (és vitatható) következtetésekre épülő elgondolásokkal vélték bizonyítani, hogy az →udvari regény és a lovagi-udvari típusú szerelmi líra (→virágének) magyar nyelvű változatai is léteztek. E hagyományos felfogással szemben az I970-es évek derekától az a nézet terjed, mely szerint „ha a középkor valamennyi regisztere: populáris, liturgikus, vágáns, tanult-antikizáló kimutatható a magyar irodalomban, sőt bizonyos elemek az udvariság előtti lovagi ősköltészetre, a chanson de gestere is utalnak – ha kevésbé konkluzívan is (Roland-ének, Toldi-monda) –, és gyanúsan teljes lyuk csak az udvari lovagi regiszter két nagy műfajában, a lovagi lírában és az udvari lovagregényben van, akkor azt kell mondanunk, hogy valószínűsíthető a feltevés: a középkori irodalomnak ez a regisztere magyar nyelven nem létezett” (Zemplényi F.). E felfogás szerint tehát az udvari jelleg poétikai igényeinek megfelelő magyar nyelvű költészet csak Balassi B. és követői fellépésével, a reneszánsz és a korai barokk jegyében született meg, amikor azonban már (az erdélyi fejedelmek – a lengyel irodalommal szoros párhuzamban álló – udvaraitól eltekintve) az ilyen típusú költészet mögött nem állt olyan udvari élet, amely ezt az igényt alátámasztotta volna. ● A nyugat-európai hagyomány több olyan ténylegesen létező (Peire Vidal, Oswald von Wolkenstein) vagy csak legendabeli (Klingsor) lovagköltőt ismer, akik a magyar udvarokkal kapcsolatot tartottak, s az Anjou-királyok, Zsigmond császár, Mátyás király környezetében fejlett udvari kultúra virágzott. Mindez azonban valóban nem bizonyítja a magyar nyelvű lovagi-udvari költészet létét, minthogy e kultúra magyarnyelvűsége nem volt követelmény; az effajta költészet iránt mutatkozó igényeket idegen vándorköltők is kielégíthették. A magyar lovagi-udvari költészet teljes hiányát valló álláspontok képviselői sem rendelkeznek azonban támadhatatlan pozíciókkal; a vita mai stádiumában a túlzó igenlők és a mindent tagadók érvei egyaránt nyomósak.
Irodalom:
H. Naumann – G. Müller: Höfische Kultur (1929); H. Dupin: La courtoisie au moyen áge (1934); R. R. Bezzola: Les origines et la formation de la littérature courtoisie en Occident: 500—1200 (5 köt., 1944–1963); Szerb A.: Az udvari ember (Gondolatok a könyvtárban, 1946); J. Lloyd E. Jones: The Court Poets of the Welsh Princes (1948); F. De Sanctis: Storia della Letteratura Italiana (1949); Tőkei F. –Miklós P.: A kínai irodalom rövid története (1960); A. B. Lord: The Singer of Tales (1960); R. H. Brower - E. Milner: Japanese Court Poetry (1961); K. Langosch: Lateinisches Mittelalter. Einleitung in Sprache und Literatur (1963); Geschichte der Textüberlieferung der antiken und rnittelalterlichen Literatur (1964); Ritoók Zs.: Költői öntudat és egyéni szerzőség a korai görög költészetben (MTA I. OK, 1966); H. Brunner: Grundzüge einer Geschichte der altägyptischen Literatur (1966); N. Elias: Die höfische Gesellschaft (1969); H. Kuhn: Dichtung und Welt im Mittelalter (1969); A. J. Gurevics: A középkori ember világképe (1974); Tyipologija i vzaimoszvjazi szrednyevekovih lityeratur Vosztoka i Zapada (1974); Zolnay L.: Ünnep és hétköznap a középkori Budán (1975); J. Huizinga: A középkor alkonya (1979); Komoróczy G.: A sumer irodalmi hagyomány (1979); Süpek O.: Szolgálat és szeretet. A feudális személyiség alapvonásai (1980); M. Bahtyin: Francois Rabelais művészete. A középkor és a reneszánsz népi kultúrája (1982); Horváth I.: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben (1982); Zemplényi F.: Rimay és a kortárs európai költészet (ItK, 1982); N. Elias: A civilizáció folyamata (1987); P. Dinzelbacher – H. Mück: Volkskultur des europäischen Spätmittelalters (1987); A. J. Gurevics: A középkori népi kultúra (1987); R. Várkonyi Ágnes—Székely Júlia (szerk.): Magyar reneszánsz udvari kultúra (1987); Kőszeghy P.: Horváth Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben (ItK, 1987—1988, 2—4.); Horváth I.: Egy vita elhárítása (ItK. 1987–1988, 5-6.); Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században (1988); Kőszeghy P.: Elhárítva. (Megjegyzések Horváth Iván Egy vita elhárítása című cikkéhez) (ItK, 1989, 5–6.); Zemplényi F.: Trubadúrok és katharok (BUKSZ, 1990, jan.); P. Burke: Népi kultúra a kora újkori Európában (1991); Zemplényi F.: Régi magyar irodalom és európai közköltészet (ItK, 1992. 5—6.).
