kolorit
VIL6 418-419 | Kovács Endrével közösen<latin color 'szín' szóból: I. képzőművészeti értelemben a képek színhatása, színrendszer, az összes árnyalatok és színek kölcsönös viszonya egy sokszínű művészeti alkotáson vagy egy festői műhely, iskola alkotásain. ● 2. irodalomban és színházban: a megjelenítés módjának az a rétege, amely valamilyen környezet vagy korszak, esetleg az irodalmí nyelvtől eltérő rétegnyelv, sajátos kultúra vagy szubkultúra egyéni vonásait tartalmazza (még →couleur locale). A megjelölés Chateaubriandtólszármazik (1811). Nála azt jelenti, hogy festészetben, költészetben és színházban a művészi ábrázolásnál és alakításnál tekintetbe kell venni a népek, tájak, korszakok sajátos, „helyi” vonásait: szokásait, erkölcseit, viseletét, dialektusát, természetét, kulturális viszonyait stb. A középkorban és a barokkban mindez ismeretlen volt, csak a 18. sz. végén megélénkülő történeti érdeklődés irányította a figyelmet a múlt ábrázolásának, felidézésének sajátosságaira, „színeire”. A francia romantikusok tudatosan törekedtek a helyi kolorit megteremtésére. W. Scott arra törekedett történeti regényeiben, hogy a történelmi valóságot úgy ábrázolja, amilyen az valóban volt, emberileg hitelesen és a késői olvasó számára mégis élményszerűen. Lukács Gy. (Balzac észrevételeit felhasználva) meggyőzően bizonyítja, hogy Balzacnál a hiteles kolorit „a történelmi események széles életalapjának megfestése, a maga bonyolult szövedékében, a cselekvő személyekkel való sokszoros kölcsönhatásában”. Sajátos formában jelentkezik a kolorit szerepe abban a spanyol és dél-amerikai 19. sz.-i irodalmi mozgalomban, mely — szemben a romantikával — a környezet és alakok realisztikus ábrázolására törekedett (→costumbrismo). Festői színhatás nyilvánul meg az impresszionista költészetben is. Színpadon elsősorban a →meiningeni színjátszásban van jelentős szerepe a koloritnak: tudatosan arra törekedtek, hogy a történeti levegő érzékeltetésében, visszaadásában a kosztümök, díszletek, a dekoráció, általában az egész színpadkép a maga lehetőségeivel részt vegyen. ● A kolorit gyakran utánzás jellegű, s a gondosabb filológiai–társadalomtörténeti elemzés kimutathatja, hogy gyakran nem is igazán pontos: a népies irodalom parasztfigurái sokszor egy nem is létező dialektust használnak, a történelmi díszletek között anakronizmusok bukkannak fel (pl. a Toldiban tengerit morzsolnak).
