proverbium
VIL11 157-159 | részcímszóa proverbiumok gyűjtése és publikálása egyidős az emberi kultúrával. Már a legkorábbi szanszkrit, kínai, egyiptomi irodalom ismer ilyen összeállításokat, különösen nevezetesek az így összegyűjtött, sőt elég szakszerűen csoportosított sumér szövegek. A görög mondások, idézetek és közmondások nagy népszerűségét később gyűjtemények, inkább azonban kommentárok bizonyítják. A latin irodalom és műveltség felfedezi ennek az anyagnak oktatási és köznapi filozófiai értelmét, ekkor jelennek meg a görög szerzőktől származó, vagy nekik tulajdonított „jeles mondások” (→apophtegma) gyűjteményei. Ez gyakorlatilag mindmáig megmarad az európai műveltségben (→szálló ige, idézet), sőt mindig gyarapodik az illető kultúra saját hagyományaival, mindennapi gyakorlatával. A legtöbb →frázis és →közhely így válik ismertté. A keresztény kultúra, főként a skolasztika időszakában nemcsak a Biblia idézeteit, hanem az egyházatyák szövegeit is így, mondatnyi memoriterként gyűjtötték össze. A protestantizmus ezt használta fel a maga életszabályként felfogott „aranymondás” idézeteiben, amelyeket magánházakban és templomokban egyaránt viszonylag díszes feliratként készíttettek el (→feliratirodalom). ● Már az európai középkori irodalom ismeri a külön gyűjteményeket, újabb kutatások szerint több tízezerre tehető a közismert latin szövegek száma, a helyi nyelveken ismert mondások számát illetően még becslések sem készültek. A reneszánsz egyrészt a régibb gyűjteményeket ismeri, ismerteti és követi, másrészt létrejön az →embléma műfaja, amely eredeti és átalakított szólásokat közöl és illusztrál. A manierizmus és barokk a mindennapi élet udvariassági formulái, a művelt beszéd nélkülözhetetlen kellékévé emeli a legtöbbször szellemeskedő módon megváltoztatott szólásokat (→concetto). A reformáció nevelési és művelődési szempontból a leghasznosabb műfajok közé sorolta, M. Luther e céllal használta, Ph. Melanchton gyűjteményt állíttatott össze, Erasmus humanista jellegű gyűjteményét (Adagiorum collectanea, ‘Közmondások gyűjteménye’, először 1500-ban, majd kibővítve is) Európa-szerte utánozták, nálunk majd egy évszázaddal később Baranyai Decsi J. ezt veszi alapul Adagiorum graecolatinoungaricorum Chiliades quinque (‘Ötezer görög—latin–magyar szólás’, 1598) c. gyűjteményében. amely a későbbi magyar szólásgyűjtemények mindmáig (hol bevallott, hol elhallgatott) forrása maradt. Nemsokára főúri magánkönyvtárakban (pl. lengyel, majd francia földön) megjelennek az első ilyen tárgyú gyűjtemények. A tudományos kutatás (→parömiológia) előbb a különböző szövegek összehasonlítását, egymás mellé helyezését végezte el, gyakran többnyelvű szólásgyűjtemények segítségével. Közülük jelentősebb Gaal Gy. Sprüchwörterbuch (‘Szólásszótár’. 1830, további kötetei kéziratban) c. hatnyelvű (latin, német, olasz, francia, angol és magyar) gyűjteménye. ● A 19. sz.-ban Európa-szerte fontos, gyakran terjedelemben máig sem felülmúlt nemzeti gyűjtemények láttak napvilágot, legtöbbször a folklór keretében, ugyanakkor irodalmi és történeti forrásokat is kiaknázva. Az összehasonlító kutatás, s egyáltalán az azt megelőző bibliográfiai és kutatástörténeti áttekintés jóval később jelentkezik (A. Taylor. O. Moll. L. Röhrich, M. Kuusi, G. L. Permjakov’, W. Mieder és mások műveiben). ● Századunkra hatalmas méretű kéziratos archívumok milliószámra rendezték a finn. észt, litván, lett szólásokat. Filológiailag jó kiadásokból, illetve áttekintésekből ismerjük a középkori latin, a német és a régebbi angol nyelvű anyagot. Legutóbb. M. Kuusi kezdeményezésére az összevető afrikai szóláskutatás is megindulhatott. A „keleti” népek szólásait nagyszabású, logikai rendbe sorolta G. L. Permjakon. Primitív szólásokról tudományos áttekintésünk máig sincs. ● A magyar kutatás elsősorban nyelvtudományi és művelődéstörténeti szempontokat érvényesített. A nemzetközi parömiológia módszereit csak legutóbb alkalmazták. A most elkészült balti—finn szólás-típusmutató (M. Kuusi és munkatársai által) eredetileg kitekintett a finnugor és magyar párhuzamokra is, ezt a szempontot, azonban nálunk kellene igazán érvényesíteni. Művelődéstörténeti és történeti szempontból eleddig alig vizsgálták szólásainkat, holott ennek van lehetősége. A környező népek szólásait illetően egyedül H. ,Schlandt német (pontosabban erdélyi szász) és magyar párhuzamait említhetjük. ● A világméretű összehasonlító kutatásokban viszont (elméleti szinten) a hazai kutatók is részt vettek, elsősorban afrikai témákban. ● Az irodalomban az ide sorolható alkotások és műfajok felhasználási lehetőségei igen sokfélék. Ha abból indulunk ki, hogy egy-egy nép ma használt, sok száz (vagy akár sok ezer) változatban ismert proverbiumainak száma több tízezer lehet — már a kiinduló anyag is szinte beláthatatlanul nagy. Rövid szövegezésük következtében megjegyzésük, átalakításuk. feljegyzésük és a rájuk való hivatkozás egyaránt könnyű és gyakori. Bizonyos környezetben szinte minden mondat szerepelhet szólásként. Az egyszerűbb formákat a →frázis használja fel, a →felirat igen gyakran ilyen műfajnak számít. A sztereotípia a tartalmi megszokottságot hangsúlyozó elnevezés, a →közhely régebbi értelmében a közismert szöveg vagy állítás volt, újabban sekélyes, végiggondolatlan állítást, üres fordulatot szokás így nevezni. Az irodalmi műfajok közül az →aforizma ezt a mintát követi (leggyakrabban a szorosabb értelemben vett szentencia vagy maxima formáját). Maga a maxima elnevezés mind az irodalomtörténetben mind a népszerű filozófiatörténetekben önálló jelenségként (műfajként) ismert. A →tréfa és a →vicc gyakran használta utal rá, vagy éppen ellenkezőre fordítja (ez az ún. antiproverbium a legújabb kutatói szóhasználatban). Az irodalmi művekben a →ím és a →mottó gyakran merít a szólásokból, máskor az egyszer megfogalmazott címek válnak később proverbiummá. ● Önálló kutatása (→parömiológia) csak legújabban alakult ki szoros kapcsolatban az irodalomtudománnyal, nyelvészettel, sőt a logikával is. Minthogy rengeteg illusztráció használja fel az egyes alkotásokat, a művészettörténet és a művelődéstörténet is hivatott kutatására.
Irodalom:
G. Büchmann: Gefiügelte Worte (1864. számos új kiadásban, 1945 óta eltérő keletnémet és nyugatnémet változatokban is); K. F. Wander: Deutsches Sprichwörter-Lexikon (1—5 köt.. 1867—1880, újabb kiadásokban is); I. von Düringsfeld — O. Freiherr von Reinsberg-Dürings-feld: Sprichwörter der germanischen und romanischen Sprachen (1 2. 1872—1875, új lenyomatban: 1973); Margalits E.: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások (1896); F. Seiler: Deutsche Sprichwörterkunde (1922); A. Arthaber: Dizionario comparato di proverbi e modi proverbiali (1926. új lenyomatban: 1972): R. Petsch: Spruchdichtung des Volkes (1938): S. Singem Sprichwörter des Mittelalters (1–3köt., 1944—1947); S. G. Champion: Racial Proverbs (1950); M. P. Tilley: A Dictionary of the Proverbs in England in the Sixteenth and Seventeenth Centuries (1950); M. Hain: Sprichwort und Volkssprache (1951); M. Kuusi: Regen bei Sonnenschein (1957); uő: Parömiologische Betrachtungen (1957); O. E. Moll: Sprichwörter-Bibliographie (1958); I. Gordon: Sumerian Proverbs (1959); A. Taylor: The Proverb and an Index to the Proverb (1962); H. Walther: Lateinische Sprichwörter und Sentenzen des Mittelalters (l—6 köt., 1963—1969); Proverbium (szakfolyóirat, 1–25. szám, 1965—1975); A. de Caro–W. K. McNeil: American Proverb Literature (Folklore Forum, 6, 1970, 12.; M. Kuusi: Ovambo Proverbs with African Parallels (1970); G. L. Permjakov: Ot pogovorki do szkazki (1970); A. M. Cirese: I proverbi (1972); M. Kuusi: Towards an International Type-System of Proverbs (1972); Hernádi M.: A közhely természetrajza (1973); L. Quasthoff: Soziales Vorurteil und Kommunikation (1973); L. Röhrich: Lexikon der sprichwörtlichen Redensarten (I II. köt., 1973, későbbi, más kötetbeosztású újrakiadásokban is); A. Krikmann: Remarks on Proverb Semantics (1--2, 1974); J. Krzvzanowski: Madrej glowie dosc dwie slowie (13 köt., 1975); W. Mieder: Das Sprichwort in unserer Zeit (1975); A. Taylor: Selected Writings on Proverbs (1975); Voigt V.: Új jelenségek a szóláskutatásban (Magyar Nyelv, 81, 1975); W. Mieder: Das Sprichwort in der deutschen Prosaliteratur des neunzehnten Jahrhunderts (1976); uő: International Bibliography of Explanatory Essays on lndividual Proverbs and Proverbial Expressions (1977); O. Nagy G.: A magyar frazeológiai kutatások története (1977); L. Röhrich —W. Mieder: Sprichwort (1977); W. Mieder: Ergebnisse der Sprichwörterforschung (1978); uő: Proverbs in Literature. An International Bibliography (1978); L. Permjakov: Paremiologicseszkij szbornyik (1978); Paczolay Gy.: Schlandt Henrik brassói közmondáslexikonjainak helye (Ethn, 90, 1979); G. L. Permjakov: Poszlovici i pogovorki narodov Vosztoka (1979); uő: From Proverb to Folk-Tale (1979); V. Zavarira-M. Coote: Theory of the Formulaic Text (1979); Proverbium Paratum (szakfolyóirat, 1—3. szám, 1980—1983); A. Krikmann: Towards the Typology of Estonian Folklore Regions (1980); M. Maloux: Dictionnaire des proverbes, sentences et maximes (1980); J. Cauvin: Comprendre les proverbes (1981); Kanyó Z.: Sprichwörter. Analyse einer einfachen Form (1981); W. Mieder—A. Dundes: The Wisdom of Many (1981); K. D. Pilz: Phraseologie. Redensartenforschung (1981); W. Mieder: International Proverb Scholarship. An Annotated Bibliography (1982); uő: Antisprichwörter (I. II., 1982, az első kötet újrakiadása: 1983, a második kötet: 1985); (I. L. l’ermjakov: Paremiologicseszkie isszledovanyija (1984); Proverbium. Yearbook of International Proverb Scholarship (1984—); F. Suard C. Buridant: Le proverbe au Moyen Age (Richesse du Proverbe, I.. I984): Hernádi M.: Közhelyszótár (2.. bőv. kiadás. 1985); A. Krikmann: Some Statistics on Baltic-Finnic Proverbs (1985); Paczolay Gy.: Magyar—észt közmondások és szólások német, angol és latin megfelelőikkel (1985); G. L. Permjakow: 300 allgemeingebräuchliche russische Sprichwörter (1985); M. Kuusi: Proverbia septentrionalia (1985); Paczolay Gy.: Magyar–észt–német—angol—finnlatin közmondások és szólások (1987).
