kéziratos költészet
VIL6 224-226a kéziratos irodalom verseket tartalmazó gyűjteményeinek összessége, szorosabb irodalomtörténeti és folklorisztikatörténeti értelemben a nyomtatás elterjedése után megszületett →kéziratos énekeskönyvek anyagának meg-nevezése. A hivatásos irodalomtól a rögzítés igényét és az írás lehetőségét vette át, a lemásolt alkotások azonban általában élőszóban hagyományozódtak, és az a társadalmi réteg, amely használta, nem tartott igényt a szerzőség pontos nyilvántartására, a változatok kiküszöbölésére. A köznemesség, az írástudó városi polgárság, a diákok, később az iskolázott parasztság, a sorkatonaság, napjaink iskolás ifjúsága körében terjedt el. Művelődéstörténeti okokból szinte Európa minden részében a 16. és 19. sz. között élte virágkorát. Később a népszerű és ponyvanyomtatványok háttérbe szorítják: néhány műfaja (vőfélykönyv, búcsús énekek stb.) nyomtatásban is megjelent. A folklórral kétirányú kapcsolatban áll: igen gyakran e körben figyelhető meg a későbbi folklór alkotások népszerűvé válása, de felbukkannak lapjain széles körben elterjedt népi és népies dalok is. Különösen a 19. sz.-ban követték ezek mintáját az első népköltési gyűjtemények. A kézirattörténeti módszerekkel jól datálható gyűjtemények a lírai népdalok és szokásdalok esetében gyakran az egyetlen biztos forrást adják történeti és stílusrétegek megállapításához. Mivel a kéziratokon belül a változatok igen eltérőek, gyakran majdnem a szóbeliség variálódásához közel álló alkotó és hagyományozó folyamatokat is tanulmányozhatunk bennük. A helyesírás itt általában a kiformálódó irodalmi nyelv mintáit követi, de attól távol áll, bár a nyelvjárásiasságot ez esetben nem különleges költői eszköznek, hanem még meg nem haladott, eredeti vonásnak vélhetjük. Olykor mesterkélt, manierista formai virtuozitás (akrosztichon, ekhós vers), paródiába átcsapó utánzás, idegen nyelvi betétek, illusztrációk vagy iniciálék utalnak arra, hogy írásos forma is létrehozza a maga sajátos poétikumát. A néha kalligráfiával írott, ajánlásokkal ellátott, kottákat is tartalmazó kéziratok közvetlen célzásokat, alkalmazott utalásokat, étel- és gyógyszer-recepteket, gazdasági feljegyzéseket, imákat, trágár kiszólásokat, szerelmi bájitalok készítési módját, uralkodók és családtagok genealógiáját is tartalmazzák. ● Műfajilag a szerelmi dal, legtöbbször kesergő példányai, a történeti ének, a lakodalmi és vőfélyköltészet alkotásai, köszöntők és üdvözlő szövegek uralkodnak bennük; a vallási és egyházi költészet egyszersmind a felekezethez tartozást is jelzi. A szokásdalok között a halotti búcsúztatók és sírfeliratok gyakoriak. Az epigrammákból gyakran füzért találunk, ezekkel összefügg a falucsúfoló vagy a fejlettebb irodalmiságú pasquillus. A kéziratos jelleg következtében olyan magánjellegű műfajok is felbukkannak, mint az erotikus vers, és igen élesek a szatírák, travesztiák. A verses levél műfaja szinte túl is éli a kéziratos énekeskönyvek korszakát, a valahol hallott szórakoztató versek (legtöbbször tánczeneszövegek) több-kevesebb pontosságú leírása pedig napjainkban is eleven gyakorlat. Az iskoláztatás hatására a saját gyűjtésű antológiák néha az oktatásba is bevonultak. A napló és általában az önéletrajz vagy az emlékirat alkalmas keretet szolgáltathatott kéziratos költészeti alkotások gyűjteményéhez. ● Területileg és irodalomtörténeti korszakokat tekintve előzményeit és párhuzamait az Európán kívüli irodalmakból is ismerjük (kínai és japán daloskönyvek), az antikvitásból főként a római irodalom ún. ezüstkora kedvelte, a közép-korban pedig általános gyakorlat volt (→kéziratos irodalom). Különösen a dél-európai országokban közvetlenül ebből nőtt ki az előbb irodalmi, majd népies jellegű „dalgyűjtemény” (olasz canzoniere, francia chansonniére stb.) jelensége. A témák reneszánsz jellege évszázadokkal később is megmaradt. Német (valamint holland, angol, bizonyos mértékig skanben a verses levél a legfontosabb rokon műfaj. Az olasz és általában a mediterrán hagyományban avarázskönyv elválaszthatatlan tőle. A magyar irodalomtörténet és folklorisztika a történeti ének és általában a függetlenségi küzdelmek korának népies költészete köréből szinte az összes szerzőtlen alkotást ide veszi. Ez a hagyománytömb befolyásolta a környező népek költészetét is (elsősorban morva, szlovák, ukrán, román viszonylatban). ● Számos író alkotásait is ilyen gyűjtemények őrízék meg, illetve hagyományozták: nálunk Balassi B. és Csokonai M. életműve megismerhetetlen volna a kéziratos énekeskönyvek anyaga nélkül, de A. Mickiewicz, az orosz Lomonoszov, a skót Burns, a francia Béranger, korábban az itáliai Petrarca, a madrigálok, a Minnesängerköltők műveihez is fontos forrás, nemcsak filológiai, hanem poétikai szempontból, s a vélhető közönség tekintetében is. ● (→közköltészet, félnépi költészet, népkönyv, népdal, ballada, történeti ének).
Irodalom:
F. Gennrich: Grundriss einer Formenlehre des mittelalterlichen Liedes (1932); V. I. Csernikev: Russzkij peszenynyik szeregyini XVIII veka —XIX vek (1940); A. V. Pozdnyejev: Rukopisznije peszennyiki XVII—XVIII vekov (Ucsonije zapiszki Moszkovszkovo goszudarsztvennovo zaocsnovo pedagogicseszkovo isztyituta 1958); A. Fiedler: Vom Stammbuch zum Poesiealbum (1961); Stoll B.: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája. 1565—1940 (1963): B. Václavek: O lidové písni a slovesnosti (1963); Cz. Hernas: W kalinowym lesie (1965); B. R. Jonsson: Svensk balladtradition (1967); Küllős I.: A magyar népköltészet lírai dalműfajai és a kéziratos énekköltészet (Népi Kultúra — Népi Társadalom, 1969); Populüre Druckgraphik Europas (1971–1978); D. Buchan: The Ballad and the Folk (1972); A. Dutu: Cartile de intelepciune in cultura románé (1972); Pancsenko A. M.: Russzkaja sztyihotvornaja kultura XVII veka (1973); R. W. Drednich—L. Röhrich— W. Suppan: Handbuch des Volksliedes (1975); V. E. Neuburg: Popular Literature (1977); Dömötör T.—Katona I.—Ortutay Gy.—Voigt V.: A magyar folklór (1978).
