mesemondó
VIL8 285-286a mese előadója, aki a hagyományos szövegeket is az alkalomnak megfelelő módon közli. A folklorisztika megkülönbözteti a változtató jellegű aktív és az inkább megőrző passzív előadókat, de az utóbbi is a környezet és közönsége számára fogalmaz. Amesemondás társadalmi esemény, különböző formái ismeretesek: otthoni mesélés gyermekeknek; esti szórakoztató mesélés; munkavégzést megkönnyítő elbeszélés; különböző helyekről összekerült emberek (pl. katonaság, börtön) elbeszélései; pénzért való szórakoztatás (pl. virrasztóban, kávéházban); hivatásos elbeszélés (a középkori udvarházakban, primitív népek történetmondói, mai városi viccmesélők); epikus énekmondók stb., mindegyiknek jól leírható társadalmi és esztétikai vonatkozásaival. Az egyes mesei műfajok is különböző technikát igényelnek. ● Amennyire történeti adatokból tudjuk, a tehetséges előadó mindig nélkülözhetetlen kelléke volt a jó hatású mesélésnek. A tudományos mesekutatás kezdetén a Grimm-testvérek dajkája, K. D. Viehmann állt, akinek arcképét is közölték a Kinder- und Hausmärchen (‘Gyermek- és házi mesék’, 2 köt., 1812—1814) második kötetében. Nemzetközi méretekben is úttörő a soproni R. Bünker mesekötete, amely egyetlen mesélő, az utcaseprő Kern T. anyagát közli, illetve a magyar Kálmány L. kötete, amelyben az egyházaskéri Borbély M. meséit adja. Ezekben azonban kevés igazi adat található a mesélőkről. Az olasz G. Pitré egyik szicíliai mesemondóját (A. Messia) a skót J. F. Campbell pedig több adatközlőjét részletesebben is bemutatta. ● A két világháború között a német irodalomtörténész J. Schwietering elméletileg tartotta fontosnak a különböző népköltési műfajok előadóinak és előadásmódjainak vizsgálatát, tanítványai azonban inkább az egyes műfajok életét, mint magukat a mese- és dalközlőket kutatták. Az orosz és szovjet folklorisztika viszont igen nagy figyelmet szentelt a mesemondóknak. M. K. Azadovszkij több tanulmány után egész monográfiát írt a szibériai asszonyról, N. O. Vinokurováról, és tanítványai több mesélő anyagát önálló egységként vizsgálták. Ekkor kezdődik a német G. Henssen munkássága, aki mesélőjéről, E. Gerritsről írt külön kötetet. A második világháború után jelentek meg L. Uffer rétoromán mesekiadványai, J. H. Delargy dolgozata az ír mesemondókról, C-H. Tillhagen közleményei a svédországi cigány mesemondóról, Taikonról. Az utóbbi évtizedben szinte kötelezővé vált a jobb adatközlők külön bemutatása. A cseh A. Satke mesemondója (J. Smolka) a mai életet is bemutatja történeteiben. A Jemenből Izraelbe települt J. Schwili kutatója (D. Noy) külön figyelmet fordított adatközlője mesei világképének bemutatására. Az egyéni mesélői stílusok részletes rajzát adja D. J. Crowley a Bahama-szigeten végzett munkája eredményeként. A finn J. Pentikäinen adatközlője, M. Takalo egy Karjalából áttelepült vallásos világrendszerű kitűnő adatközlő. Több afrikai mesemondó-tanulmány közül kiemelkedik R. Finnegan limba mesegyűjteménye, etnológiai módszerrel és következtetéssel. Legújabban a kommunikációelmélet és a →performancia vizsgálata adott új szempontokat az adatközlők művészetének megértésében. A. Lord munkáiban ugyan cím szerint a „mese-énekes” művészetéről van szó, ő és a →harvardi epikakutató iskola azonban voltaképpen az epikus énekmondók kutatásával foglalkozik, és ezt a homéroszi epika kialakulásának nyitjaként fogja fel. ● A magyar mesekutatás (az említett előzmények után) világhírre tett szert, éppen e kutatási ágazatban. A harmincas évek végén Ortutay Gy. dolgozta ki az „egyéniségkutató” mesevizsgáló módszert, majd tanítványainak (Dégh L., Kovács A., később Erdész S. és mások) ilyen témákat adott. Ennek következtében több mesélő anyagát publikálták önálló kötetben, művészetüket)SER tanulmányozták, Dégh L. monográfiát írt a mesélés társadalmi hátteréről. E németül és angolul is megjelent munka tette világhírűvé a „budapesti iskola” néven szereplő kutatást. (→egyéniségkutató iskola) Legújabban hangsúlyozták a mesélők stilisztikai vizsgálatát, a mesemondás körülményeinek sokoldalú megközelítését („mesebiológia") és a hagyományozás objektív pszichológiai megközelítésének fontosságát. Ennek során egyre több figyelmet fordítottak a különböző műfajok eltérő előadási képességeire, lehetőségeire és formáira. ● A mesemondás történeti múltját illetően csak elszórtan rendelkezünk adatokkal. Legjobban ismerjük az orosz „hivatásos”, jobbágyi mesélés múltját, a Közel-Kelet foglalkozásszerű kávéházi mesélőit, a középkori →Spielmann-hagyományt, amely nemcsak verses, hanem prózai alkotásokra is kiterjedt. Magyar vonatkozásban legfeljebb a 19. sz. első feléig tudjuk adatokkal igazolni az egyes mesélők eltérő és magas színvonalú stílusát, amelyhez a mimika, gesztus is hozzásorolható. ● A jó mesélő rendszerint szépen mondja el önéletrajzát, tud mondákat, élménytörténeteket, verses alkotásokat, primitív társadalomban mítoszokat és más műfajokat is, ily módon a folklorisztikai és etnológiai terepmunka során nagyrabecsült adatközlő. ● (→mese, önéletrajz, epika, szájhagyomány)
Irodalom:
R. Bünker: Schwänke, Sagen und Märchen in heanzischer Mundart (1906); Kálmány L.: Hagyományok (II., köt., 1914); M. K. Asadowskij : Eine sibirische Märchenerzählerin (1926); Ortutay Gy.: Fedics Mihály mesél (1940); Bálint S.: Egy magyar szentember (1941); E. Zenker-Starzacher: Eine deutsche Märchenerzählerin aus Ungarn (1941); J. H. Delargy: The Gaelic Story-Teller (1945); C.-H. Tillhagen: Taikon erzählt (1948); G. Hennsen: Überlieferung und Persönlichkeit (1951); L. Uffer: Die Märchen des Barba Plasch (1955); A. Satke: Hlucinsky phadkar J. Smolka (1958); M. Jacobs: The Content and Style of an Oral Literature (1959); Dégh L.: Az egyéniségvizsgálat perspektívái (Ethn, 1960); A. B. Lord: The Singer of Tales (1960); L. Dégh: Märchen, Erzähler und Erzählgemeinschaft (1962); D. Noy: Jefet Schwili erzählt (1963); D. J. Crowley: I Could Talk Old-Story Good (1966); R. Finnegan: Limba Stories and Story-Telling (1967); Faragó J.: Kurcsi Minya havasi mesemondó (1969); L. Dégh: Folktales and Society (1969); Ortutay Gy.: Hungarian Folklore (1972); Voigt V.: A szájhagyományozás törvényszerű ségei (1974); D. Ben-Amos: Sweet Words. Storytelling Events in Benin (1975); R. P. Matvejeva: Tvorcsesztvo szibirszkovo szkazityelja Je. I. Szorokovikova — Magaja (1976); A. B. Rooth: The Importance of Storytelling (1976); L. Dégh: Studies in East European Folk Narrative (1978); J. Pentikäinen: Oral Repertoire and World View (1978); A magyar folklór (1979); K. V. Csisztov: Russzkije szkazityeli Karelii (1980).
