démonlógia
VIL2 642 - 645(görög daimón ’lélek, szellem, istenség, démon, ördög’ + tudomány): szellemekkel, hiedelemlényekkel foglalkozó leíró mű, szorosabb értelemben az európai keresztény vallásos irodalom egyik ága, folklorisztikailag hiedelemmondák bizonyos rendszerezéssel való kiadása. ● A természeti népek és az őstársadalmak hiedelemvilága is ismeri a szellemek egész sokaságát, ezekkel kapcsolatban számos hiedelemtörténet vagy mítosz is kialakult. Az Európán kívüli magaskultúrák közül fejlett az indiai, a buddhista, az ezekből is táplálkozó hátsó-indiai, a mohammedán démonhit. A keresztény vallásos elképzelés sokat merített a korai zsidó, az ókori és helyenként az egyes európai népek folklór jellegű hiedelmeiből is. Az európai középkorban a démonológia a teológia meghatározott helyére került: a gonosz szellemeket (démonok) az ördög és szövetségesei képében a keresztény istennek és angyalainak ellenlábasává tették meg. Többé-kevésbé kapcsolatba hozták a démonokat a szörnyetegekkel, varázslókkal, pogány papokkal is, és a középkori európai irodalom és művészet ilyen értelemben ábrázolta a démonokat. A démonok és a démonológia tágabb értelemben mindmáig végigkíséri a keresztény vallást, például az ördögűzés ma is része a keresztény rítusoknak. A folklórban a szellemi lényekkel foglalkozó hiedelemmondák és bizonyos ártó lényekkel kapcsolatos cselekmények (mágia) formájában szintén mindmáig megmaradt a hagyományos démonológia számos vonása. Ebből a szempontból különösen gazdag a nyugati szláv, a német, az angol, a francia, az ibériai, a balkáni népek szellemhite, amelyekhez viszonyítva a magyar néphit megfelelő rétege szegényesebbnek tűnhet. ● Szorosabb értelemben a démonológia egy meghatározott korszakban vált az európai művelődés és irodalomtörténet számottevő tényezőjévé. A középkorba: az eretnekmozgalmak, később a reformáció megjelenése megélénkíti a teológia szellemlényekkel foglalkozó ágazatát, 15. sz.-tól kezdve pedig a boszorkányperek irodalma (→boszorkánymonda) már egyenesen démonok közreműködésének tulajdonítja a boszorkányságot. A reformáció, főként Németo.-ban csak megerősíti a démonokba vetett hitet, akik légiójának élére az ördögöt helyezi. A 15. sz. nagy német ördögirodalma a demonológiának is valóságos istápolója csak igen lassan terjed el felvilágosultabb nézet és a múlt századra szűnik meg a démonológia divatja. O Történeti és földrajzi sorrendben nehéz áttekinteni mindazt, amit az európai démonológiai irodalom magába foglal. Német földön több, apróbb forrásmunka után az első jelentős, összegező mű a cisztercita szerzetes Caesarius Heisterbacensis (meghalt 1240) kétrészes példagyűjteménye: Dialogus miraculorum (’Párbeszéd a csodákról’) és Libri miiraculorum (’A csodák könyve1), ebből a későbbi szerzők is gyakran merítettek. A 15. sz.-ban több tanulmány foglalkozik a megélénküld szellemvilággal: Nicolaus Magni de Jawor 1415-ös Tractatus de superstitionibus (’Értekezés a babonás hiedelmekről’), Heinrich von Gorkum 1425 körül írott Tractatus de superstitiosis quibusdam casibus (’Értekezés néhány babonaságos cselekedetről’) vagy Jacobus de Teramos Augsburgban kiadott Belial (’Beliál ördögről’, 1472) c. munkája a legnevezetesebb. A boszorkányüldözés kézikönyve, a két német dominikánus H. Institoris J. Sprenger által összeállított Malleus maleficarum (’Boszorkányok pörölye’, 1486) egyszersmind a gonosz lelkek, démonok cselekedeteit is enciklopédiaszerű összefoglalásban közli. A voltaképpeni démonológia mégis inkább csak a 16. században bontakozik ki teljes sokrétűségében. Ide tartozik az alkimista irodalom és az okkultista irodalom neves koraki képviselőinek, így a német humanista orvos és filozófus Agrippa von Nettesheimnek (1486–1535) több kiadásban és változatban is közismert munkássága, pontosabban két értekezése: De vanitate et incertitudine scientiarum (’A tudományok hiábavalóságáról és bizonytalanságáról’) és De occulta philosophia sive de magia (’A titkos filozófiáról avagy a mágiáról’); valamint magának Paracelsusnak (1493–1541) több műve, legkivált az 1530-as Paramirum et Paragranum (tulajdonképpen ’A legkisebb és legnagyobb világ csodái’). A boszorkányhittel szoros összefüggésben áll U. Molitor 1544-es De Lamiis (’A lámiákról’, vagyis boszorkányokról) c. könyve, és a boszorkányok védőügyvédjének titulált német orvos — aki különben Agrippa von Nettesheim házitanítványa volt —, J. Wierus Über die Blendwerke der Damonen (’A démonok csalásairól’, 1563) c. munkája, amely több nyelvre (latinra, franciára) lefordítva több mint egy évszázadra a legkelendőbb démonológiai művek sorába emelkedett. A reformáció is összekapcsolja a démonológiát a boszorkány- és ördöghittel. Nem kisebb tekintély, mint maga Luther harcol már-már a pszichopata megszállottságával ellenük, amint erről több műve és „asztali beszélgetései” bőségesen tanúskodnak. Nem véletlen tehát, hogy a kor nagy ördög- és démonenciklopédiája a protestantizmus teológiájának védkörében jelent meg: ez a névtelen szerzőtől 1569-ben Frankfurtban kiadott Theatrum Diabolorum (’Ördögi jelenségek’), amely nemcsak a német, hanem az egész európai humanizmus egyik legtöbbet forgatott művének számított. A mágia oldaláról közeledik a szellemlényekhez a heidelbergi professzor, H. Witekind 1585-ös Bedenken von Zauberey (’A varázslás mérlegelése’) c. művében; az ördöghitet és a boszorkányhitet kombinálja általános elméletté N. Remigius először 1595-ben kiadott Daemonolatria (’Ördögtisztelet’, pontosabban ’A démonok imádása’) címen. ● Németo.-on kívül csak később és kisebb mértékben fordul elő a démonológiai irodalom. Olaszo.-ban, ahol különben a boszorkány-üldözés is csak az északi országrészre korlátozódott, egyetlen jelentősebb mű, a meglehetősen felvilágosult szellemű G. Ponzinibio 1520-ban kiadott Tractatus de Lamiis (’Értekezés a lámiákról’) c. tanulmánya. Franciao.-ban először csak a 16. sz. végén jelenik meg ez az áramlat, igaz ugyan, hogy ekkor mindjárt a nagy államjogász és az etnológiai gondolkodás úttörője, J. Bodin (1530—1596) tollán, akinek De la Démonomanie des Sorciers (’A varázslók démontiszteletéről’) c. munkája először 1580-ban (majd gyors egymásutánban, különböző kiadásokban és fordításokban is) jelent meg. A részlet-tanulmányok körébe tartozik J. de Nynauld 1615-ös De la Lycanthropie (’A magukat farkassá változtatni tudó emberekről’), P. de Lancre először 1612-ben megjelentetett Tableaux de 1'inconstanee des mauvais anges et démon (’A gonosz angyalok és démonok alakváltozatainak bemutatása’), valamint ugyancsak tőle a Du Sortilége (’A megrontásról’) c. mű. Angliába a kontinensről hatol át a démonológiai irodalom. 1584-ben jelenik meg R. Scot toleráns Discovery of Witchcraft (A boszorkányság felismerése’) c. munkája, amellyel csakhamar szembeszáll I. Jakab, a későbbi skót és angol király. A tudományos műveltségére oly kényes koronás fő 1597-es Demonologia c. munkájában a gonosz lelkekről értekezik, 1604-ben pedig Nagy-Britannia törvényévé teszi a démonok és boszorkányok létét. Az egész 17. sz. több-kevesebb kétellyel ezt a felfogást követi. Az 1635 körül elhúnyt E. Fairfax Demonológiája, Th. Browne 1646-os Pseudoxia Epidemica (’A tévhit járványa’), J. Glanvil 1681-ben kiadott Sadducismus Triumphatus (’A diadalmaskodó szadducizmus’), R. Bovett 1684-ből származó Pandaemonium (’Mindenfajta ördögi dologról’) c. műve és R. Baxter kézikönyve, a The Certainty of World of Spirits (’A szellemek világának bizonyossága’), valamint 1698-ból a Sadducismus Debellatus (’A legyőzött szadducizmus’) néven ismert gyűjtemény egyaránt ezt bizonyítja. A 18. sz. elejétől egyenesen összefoglaló munkák készülnek, közülük kettő a legnevezetesebb: J. Beaumont: Historical Treatise of Spirits (’Értekezés a szellemlények történetéről’ 1705) c., valamint R. Boulton: A Complete History of Magic (’A mágia teljes története’) c. munkája. Jelentős még a németalföldi démonológiai irodalom is (bár ez túlnyomórészt fordításokból tevődött össze), fő műve a toleráns B. Bekker 1691-től kiadott De betooverde wereld ('Az elvarázsolt világ') c. tanulmánya. A spanyol — és baszk — démonológia inkább a teológia keretén belül maradt, legjelentősebb képviselőjének, A. de Salazar Friasnak az 1610 és 1614 közötti időről készített jegyzetei pedig jórészt mindmáig is csak kéziratban hozzáférhetők. ● A démonológia tárgyköre iránti érdeklődés még egyszer fellángolt, amikor a 17. sz. végén, majd főként a 18. sz.-ban többen is megkísérelték, hogy bebizonyítsák a boszorkányok, ördögök, démonok, szellemlények meglétébe vetett hit (vagy legalábbis ennek egyes részei) kábaságát; és nemegyszer az ilyen munkákból nőtt ki a valláskritika, az összehasonlító vallástudomány, avagy a folklorisztika több értékes terméke. A legelső ilyen mű a francia J.-B. Thiers 1679-es Traité des superstitions (’Értekezés a babonaságokról’) c. könyve, ezt követi a holland A. Van Dale 1683-ban De oraculis ethnicorum dissertationes duae ('Két tanulmány a különböző népek jósairól') c., amelynek közvetlen párhuzama a francia B. de Fontenelle (1686-os Histoire des oracles ('A jóslások története') e. munkája. A sort P. Bayle híres Dictionnaize historique et, critique ’Történeti és kritikai szótár’, 1697) c. munkája zárja, amely már a francia felvilágosodás vallás-kritikai (deista—ateista) áramlatait is elő-készíti. P. Le Brun 1702-ben Histoire critique des pratiques superstitieuses qui ont séduit les peuples et embrassé les savants (’A népeket becsapó és a tudó-sokat hatalmukban tartó babonás üzelmek kritikai története’) c. könyve pedig minden teologizáló megalkuvása ellenére is a népi hiedelmek pontos leírását célul kitűző vállalkozás, a hiedelemtörténetek kutatásának és általában a folklorisztikai vizsgálatoknak egyik előfutára. Német földön lassabban, áttételesebben történik ez az átváltozás, az elhitt démonológia tudományos néphitkutatássá fejlődése. Chr. Thomasius a 18. század legelején több művében még csak a boszorkány-hittel fordul szembe. 1777-ben jelenik meg E. U. Keller: Das Grab des Aberglaubens (’A babona sírja’) c., 1790‑ben H. L. Fischer: Das Buch vom Aberglauben (’Könyv a babonáról’) c. munkája, majd G. K. Horst 1818-ban adja ki Geschichte des Glaubens an Zauberei und dämonische Wunder (’A varázslásba és az ördögi csodákba vetett hiedelmek története’) c. művét. Angliában (ahol mindmáig szakszervezethez hasonló egyesülete van az amatőr mágusoknak, varázslóknak) voltaképpen sohasem szűnt meg a démonológiai irodalom. Amerikába angol telepesek viszik, klasszikus irodalmi termékeként a kolonista idők legismertebb amerikai írójának, a 383 könyvet író C. Mathernek két művét: Memorable Providence to Witchcraft and Possessions (’A boszorkányság és megszállottság emlékezetre méltó bizonysága’. 1689) és Wonders of the Invisible World (’A láthatatlan világ csodái’, 1693) említhetjük. Ez utóbbi munkában egyébként a salemi boszorkánypör (1692–1693) vádlottainak bűnösségét bizonygatja. ● A démonológia nem maradt a vallásos irodalom és a tudomány keretei között. Nem csupán az említett művek merítenek kivétel nélkül az élő néphitből. hanem a néphit és a népies irodalom is mindig visszanyúl a démonológiai szakirodalomhoz. Különösen a népkönyvek használják fel gyakran a démonológia műveket. A Faust-történet és általában a varázslókról, boszorkányokról szóló történetek anyaguk nagy részét innen veszik. Mindazok az írók, akik feldolgozzák ezt a hagyományt, közvetve vagy közvetlenül a démonológiát is felhasználják. Le Soge-J. Milton, a jezsuita színjátszás ördög-epizódjai, Goethe (nem is annyira a Faust első részében, mint inkább a második részvarázslatainak leirásakor), Ny. Gogol, W. Scott, H. Heine, E. T. A. Hoffmann, legújabban Th. Mann, F. Kafka, Bulgakov, a szürrealisták és dadai bőven merítettek e forrásból. A képzőművészetben elsősorban az id. P. Breu- Breu- továbbá A. Dürer, A. Schongauer, M. Grünewald, H. Bosch, az ifj. P. B Fr. Goya, S. Dali és a modern művészek, egész sora élt e témával. A természettudósok közül N. Kopernikus és J. Kepler érdeklődött behatóbban a démon iránt. ● A magyar középkori démonológia kódexeinkből csak nyomokban állítható össze. Boszorkánypereink már gazdagabb képet adnak. Legbőségesebb forrásunk mégis Bornemisza P. 1578-ban kinyomtatott Ördögi kísérletekről, avagy röttenetes utálatosságáról ez meg ferteztetett világnak. … c. prédikációgyűjteménye, amely részben írásos (antik és német humanista) forrásokra mutat vissza, jórészt azonban a kor lutheránus ördög- és démonkultuszának közvetlenül írásos termékké váltása. Reformációs és barokk színjátékaink, vízióink, vallásos költészetünk is számos alkalommal él a démonológia anyagával, áttételesen a ro-mantika irodalma is ismeri. Mindezt összevéve is megállapíthatjuk, hogy nálunk csak kisebb méreteket öltött a démonológia; mind elhivői, mind ellenzői ritkábban fogalmazták művekbe elképzeléseiket. ● (→boszorkánymonda, hiedelemmonda, monda, fantasztikus irodalom, mágikus irodalom, ördögirodalom, varázsirodalom)
Irodalom:
M. Osborn Die Teufelsliteratur im 15 Jh. (1893); G. E. Smith: The Evolution of the Dragon (1919); E. Stemplinger: Antiker Aberglaube in modernen Ausstrahlungen (1922); Ph. Schmidt: Der Teufels- und Dámonenglaube des Caesarius von Heisterbach (1926); M. Summers: The History of Witchcraft and Demonology (1926); P. Tillich: Das Dámonische (1926); S. Freud: Eine Teufelsneurose im 17. Jahrhundert (1928); H. Kaupel: Die Dámonen im alten Testament (1930); H. Obendick: Der Teufel bei Martin Luther (1931); J. Levon: Le diable dans l'art (1935); R. L. Wagner: „Sorcier” et „Magicien” (1939); W.-E. Peuckert: Deutscher Volksglaube des Spatmittelalters (1943); C. G. Loomis: White Magic (1948); W. E. Peuckert: Die grosse Wende — Das apokaliptische Sekulum und Luther (1948); L. Röhrich: Die dámonischen Gestalten der schwábischen Volksüberlieferung (1949); P. Penzoldt: The Supernatural in Fiction (1952); R. H. Robbins: Encyclopedia of Witchcraft and Demonology (1959); J. A. S. Collin de Plancy: Dictionnaire infernal (1963); J. F. Grekulov: Pravoszlavnaja inkvizicija v Rosszii (1964); K. Sálzle: Tier und Mensch, Gottheit und Dámon (1965); L. Röhrieh: Az ördög alakja a népköltészetben (Ethn., 1966); Schram F.: Magyarországi boszorkányperek 1529—1768 (1970); G. Henningsen: Witsh-craft and Witsh-Persecutions (1972).
