rókairodalom
VIL12 65-66az állatirodalom különböző műfajokhoz tartozó alkotásainak összessége, amelyek fő szereplője a róka (pontosabban a legtöbbször személyi vonásokkal felruházott, az emberekéhez hasonló társadalomban élő Róka). Voltaképpen több történetből összeszerkesztett, ciklikus alkotásokról van szó, amelyeknek előzményeit már az állatmese ismeri. Észak-Európában széles körben ismert a medve és az őt becsapó róka állatmeseciklusa, Közép-Európában ugyanezek a történetek a farkas és az őt sokszor becsapó róka alakjához kapcsolódtak. Ilyen a magyar állatmesék egyik legrégiesebb alműfaja is. ● A középkori Európában „eposzi” keretben jelenik meg a ciklus. Első ismert szerzői közé tartozik a genti latinnyelvű flamand költő, Nivardus (12. sz.). Nemzeti nyelvű a francia Roman de Renart (→Róka-regény), a flamand →Reinaert de Vos, valamint a német →Reineke Fuchs. Különösen az utóbbinak számos későbbi irodalmi feldolgozása ismert (ide tartozik Goethe eposza, a Reineke Fuchs, ‘Rajnai Róka’), gyermekkönyvvé válva pedig az egész irodalmat megihlette (magyar változatai a ponyván, illetve Móra F. Csalavári Csalavér-történetei). ● Hasonló címe ellenére sem közvetlenül ilyen az angliai zsidó meseíró Beráhjáben Nátronáj Hánákdán (13. sz.) későbbi kiadásokból ismert (1661-ben Parabolae Vulpium, ‘Rókák példázatai’ címmel latinul közzétett, valószínűleg csak 1557-ben Mislé suálim címmel egybeszerkesztett) állatmese-gyűjteménye, amely inkább az antik fabula, a közel-keleti állatmese és a kortársi nyugat-európai állatirodalom előzményeiből származtatható. ● A világ számos területén ismert az →eredetmítosz, gyakran a kultúrhérosz-történet műfajában, hogy egy okos (vagy ravasz, olykor akár hitszegő vagy gonosz) állat mások ellenében tesz szert előnyre. Észak-Amerikában a prérifarkas (coyote), néger-Afrikában (valamint Közép-Amerikában) a nyúl, Afrika egyes részein és Indiában a sakál játszik ilyen szerepet. A hagyományos összehasonlító filológia és folklorisztika úgy vélte, hogy ezek közül az indiai sakál-történetek jutottak el az antikvitás állatmesekincsébe (majd a perzsa, arab, sőt egyes afrikai irodalmakba is), és a sakálból lett Európában a ravasz állat a róka; a kijátszott butább állat pedig az oroszlán, illetve a farkas alakjában hagyományozódott. Aiszóposz, Babriosz. Phaedrus műveiben van is néhány olyan történet, amelyben a róka ilyen szerepet játszik. Ezek közül több is arra az igazán régi rétegre utal, amikor a róka (és nem ellenfele) jár rosszul. Ugyanez a hagyomány folytatódik több középkori munkában (pl. a latin állateposz, az →Ecbasis captivi 1040 körül, Alcuinus, Sedulius Sco tus és mások állatmeséi). Igen jelentős volt néhány történet (pl. a róka és a holló, a róka és a gólya, daru vendégsége stb.) ikonográfiai továbbhagyományozódása. ● Nem egyetlen forrásból, hanem mindezekből együttvéve alakult ki az európai középkori irodalom egyik legnépszerűbb témaköre: a Róka-regény. Már J. Grimm felvetette több ide vágó motívum szóbeli, népköltészeti eredetének lehetőségét, a filológiai kutatás is kimutatott több ilyen lehetőséget, a műfaj egészét ma mégis irodalminak nevezhetjük. Az irodalmi szövegekben mintegy 25 mesetípus (csaknem kivétel nélkül állatmesetípus), másrészt mintegy 86 motívum mutatható ki. Ezek jó része később szóbelileg is hagyományozódott. A folkloristák csaknem 20 olyan nemzetközileg jól ismert mesét, fabulát tartanak nyilván. amelynek hőse a róka (pl. a róka megszeplősíti a nősténymedvét, a róka mint gyóntatópap. hogyan szabadul meg a róka a bolháitól, a róka és a ludak, a róka megbünteti hiábavaló farkát, a róka és a kakas, a gyermekőrző róka, a róka és a daru, a ló farkára kötött róka, a beteg róka, a róka és a savanyú szőlő, a róka és a madárfiókák stb.). Gyakorlatilag mindegyikükhöz idézhetünk irodalmi változatokat is. ● A ma állatmesében az egyszerűbb formák éltek tovább, igazán ciklikus szerkesztést csak az írók kezdeményeztek. ● Az 1980-as évektől a művelődéstörténetileg is rendkívül érdekes hagyomány kutatása nagy lendületet. vett. Megalakult egy nemzetközi tudományos társaság Société Internationale Renardienne), amely elsősorban a középkori irodalmi változatokat kutatja, ám kitekint ezek távolabbi rokonságára is. ● (→állatirodalom)
Irodalom:
J. Grimm: Reinhart Fuchs (1834); W. H. I. Bleek: Reynard the Fox in South Africa (1864); A. de Gubernatis: Die Thiere in der indogermanischen Mythologie (1874); L. Kolmacsevszkij: Zsivotnij eposz na Zapagye i u szlavjan (1882); K. Krohn: Bär (Wolf), Mann und Fuchs (1891); K. Krohn: Bär (Wolf) und Fuchs (1889); H. Büttner: Der Reinhart Fuchs und seine Quelle (1891); L. Sudre: Les sources du Roman de Renart (1893); A. Graf: Die Grundlagen des Reineke Fuchs (1920); Berg J.: Az aesopusi mese sémi változatai (1931); L. Bodker: Indian Animal Tales (1957): J. Flinn: Le Roman de Renard dans la littérature francaise et dans les littératures étrangéres au Moyen áge (1963); K. Varty: Reynard the Fox (1967); J. R. Porter W. M. S. Russell: Animals in Folklore (1978); H. Schwarzbaum: The Mishlé Shu’alim (Fox Fables) of Rabbi Berechiach ha-Nakdan (1979); J. Gossens—T. Sodman: Reynaert, Reynard. Studien zu einem mittelalterlichen Tierepos (1980); R. E. Smith: Type-Index and Motif-Index of the Roman de Renard (1980); I. Levin—Dzs. Rabijev—M. Javics: Szvod tadzsikszkovo folklora. I. Baszni i szkazki o zsivotnih (1981); Voigt V.: A folklór és az iroda-lom kapcsolata a magyar állatmesékben (1981); Epopée, animal, fable, fabliau (1984); Le Renard. Tours, détours, retours (1985); P. Carnes: Fable Scholarship (1985); Je. A. Kosztjuhin: Tipi i formi zsivotnovo eposza (1987); Kovács Á.—Benedek K.: A magyar állatmesék katalógusa (1987); H-J. Uther: Fuchs (Enzyklopädie des Märchens, 5. köt, 1987).
