charivari
VIL2 174-175[sarivari] <latin eredetű francia szó ’macskazene, értelmetlen lárma’>: csúfolódó népszokás, illetve ennek szövege. Egész Európában, főként Olaszo.-ban, Franciao.-ban, Angliában, a déli német területeken elterjedt szokás, a telepesek más kontinensekre is elvitték. Fiatal legények (olykor azonban az egész falu) este összegyűlnek, és macskazenét adnak azoknak, akik megsértették a közösség erkölcsi normáit. Legtöbbször a másodszor házasodók, hűtlenek, elvált és ismét kibékült házastársak kapnak macskazenét. Ennek formája a fülsiketítő zaj (legtöbbször kolompokkal, kürtökkel, csörömpöléssel), parodisztikus szertartások (gúnyesketés, farsangi alakoskodások részei stb.), közben drasztikus csúfolás, a megcsúfoltak magánéletének kiteregetése; a macskazenét adók gyakran a szó szoros értelmében rombolnak is, összeverekednek a háziakkal vagy egymás között. ● A szokás igen régi, a középkori latin caria, charivarium, charavallium néven ismerte, de az elnevezés etimológiája vitatott. Francia nyelvterületen a boucan ('zaj, a kecskeszarvtülök nevéből), az olaszoknál a ciambellaria (’üstkongatás’), a németeknél a hörnlen (’kürtölés’), schellen (’csengetés’) nevek a zajkeltésre utalnak. Legrégibb ismert leírása Gervais du Bus Roman de Fauveljában (’Fauvel románja’ 1342 körül) valóságos betét, itt „mesnie Hellequin” (vagyis Harlekin) a rnacskazenét adók vezetője. A macskazene ily módon összefügg az európai középkori dráma kezdeteivel is. ● Az elnevezés később is gyakran előfordul, általában véve mindennemű féktelen gúnyolódás leírásakor. Főként a 19. sz. első felének polgárosodó irodalmai kedvelik. 1832-ben Charivari néven indul meg Párizsban a kor legnevezetesebb politikai-szatirikus élclapja, amelynek fő attrakciói H. Daumier gúnyrajzai. Németo.-ban 1847–1848-ban Berlinben, 1842—1848-ban és 1850–1851-ben jelent meg Charivari néven politikai-szatirikus élclap. ● A macskazene szokása (kolompolás, zángózás stb. néven), szórványosan ismert Kelet-Mo.-on és Erdélyben is, régies, kegyetlen formában. Szépirodalmunkban Szabó P.: (Őszi vetés (1943) regényében írja le. ● A szatirikus-irodalmi forma a magyar reformkorban volt kedvelt. Népszerűsítői közé tartozik Jókai M., Nagy I., Petőfi S. A legelső magyar élclap, a Charivari — Dongó Lauka G. szerkesztésében, 1848-ban, a párizsi mintájára jelent meg.
Irodalom:
W. E. Philipps: Ursprung der Katzenmusik (1849); Fr. Ferraironi: I Ciaravugli (stamburata) in dialetto triorese (1951); L. Junod: Le Charivari au pays de Vaud (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, 1951); K. Meuli: Charivari (Festschrift Franz Dornseiff zum 65. Geburtstag, 1953); V. Alford: Rough Music or Charivari (Folk-lore, 1959); Dömötör T.: Zene és tréfás lakodalmi játék (A színjátszás funkciója falun, 1960); P. J. Meertens: Die Katzenmusik in den Niederlanden (Die Nachbarn, 1962).
