szövegelmélet
VIL14 711-715 | részcímszóA) Szorosan szemiotikai értelemben a szöveg olyan (bonyolult és összetett) jel vagy jelcsoport, amely „valami helyett áll”. A szövegelmélet vagy az egész szöveg szemiotikai státusát vizsgálhatja (ez a szoros értelemben vett →szövegszemiotika), vagy egy egyébként is érvényes szövegelméleten belül érvényesít egy többé vagy kevésbé következetes szemiotikai elméletet (ez a szoros értelemben vett szemiotikai szövegtan). Sok esetben természetesen csak néhány mozzanatra korlátozódik a szemiotikai szemlélet, s ilyenkor csak részelméletről beszélhetünk (részleges, parciális szöveg-szemiotika vagy parciális szemiotikai szövegtan, ld. e cikk B) pontját). Minthogy mind a szemiotika, mind a szövegelmélet egymástól függetlenül is létező rendszerek, gyakran egyetlen mozzanat kapcsolja össze e két területet (pl. az absztrakt művészet vagy avantgardeirodalom szövegei értelmezhetők „jel”-ként, a nemzeti és egyéb himnuszok jelképpé váltak, költőket és költői alkotásokat köztéri szobrok elevenítenek meg, a programzene szövegei szépirodalmi alkotásokból származhatnak, egyelőre megfejtetlen írású szövegek esetében éppen csak a jelszerűség tényét ismerjük fel stb.). Az ilyen felismeréseket az irodalomtudomány és kritika, a nyelvészeti szemantika szövegelméletének kezdeteitől idézhetünk. Az irodalom oktatásában mindig is fontos volt egy pedagógiai értelmeztetés (vagyis jelhasználat). ● A rendszeres szemiotikai szövegelméletek száma jóval kevesebb. Voltaképpen csak az olyan megoldásokat sorolhatjuk ide, amelyek kiterjednek a szövegek sok csoportjára, s ezeket következetesen osztályozzák. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a leíráshoz, elemzéshez sok fogalmat használnak, amelyek közül több neologizmus. Ezért terminológiai szótárt szoktak a rendszerhez kapcsolni. A szövegek szemiotikai értelmezése gyakorlatilag csak e rendszereken belül érvényes, az egyes terminusok, elemzési módszerek vagy ötletek ilyen összefüggésből való kiragadása értelmetlen (noha sok esszéisztikus vagy eklektikus irodalmi szövegmagyarázat éppen ezt példázza.) ● Ch. Morris Signs, Language, and Behavior c. könyvében (először 1946) külön fejezetet szentel az általa „discourse” névvel tárgyalt szövegek tipológiájának és osztályozásának. Amikor a különböző nyelvi közlések főbb típusait igyekszik meghatározni, valósággal a megismerés és a tudatformák típusainak rendszerét vázolja fel. Ez nyilvánvaló módon egyszersmind a lehetséges szövegtípusok rendszerezése is:
Morris rendszere teljes és zárt szövegszemiotika, amely különösen egy társadalmi vagy kultúraszemiotika szempontjából fontos. Előnye, hogy a nyelvi közléstől a gondolkodás és az emberi műveltség (nála ezt fedi a behavior ‘viselkedés’ terminus) egészéig terjed. Úgy értelmezhetjük, hogy a megfogalmazatlantól a nyelvi beszédművön keresztül egészen a társadalmi felhasználásig egy többfokozatú képződést ábrázol:
még megfogalmazatlan |
nyelvi beszédmű |
discourse |
(elképzelés pl. a gyilkolás tilalmáról) |
(kezdettel és véggel rendelkező közlésegység) |
(különböző szerepű szöveg, pl. a Tízparancsolatban |
vagy Hamlet monológjában a függöny mögött)
Feltűnő, hogy e következetes szövegszemiotikai elméletet miért nem használták az irodalomelméletben. ● A francia szemiotika több fázisban dolgozott ki szövegelméletet. Már A. J. Greimas Sémantique structurale c. művében (először 1966) részletesen foglalkozik az irodalmi (és hasonló) szövegek elemi strukturalista szövegelemzésén túlmutató vizsgálati lehetőségeivel. Az iskola tudománytörténészei maguk úgy vélik, hogy 1970-től kezdve nevezhető mindez szemiotikai eljárásnak, és Greimason kívül C. Chabrol. J.-C. Coquet és J. Courtés tekinthető kezdeményezőknek. Narratív szövegek (ide értve a meséket, mítoszokat, a Biblia részeit, novellákat stb.) elemzését adták ilyen módszerrel a (későbbi elnevezéssel) „párizsi iskola” munkatársai. Voltaképpen már a 70-es évektől e szövegelmélet terminológiája a Greimas által kezdeményezett nomenklatúra (A. J. Greimas J. Courtés: Sémiotique. Dictionnaire raisonné de la théorie du langage, 2 köt., 1979–1984). Egyértelműen felhívják azonban a figyelmet arra, hogy a „szöveg” (texte) csak ott külön szakkifejezés, ahol ezt nem különböztetik meg a „beszédmű” (discours) fogalmától. Hangsúlyozzák a szóbeliség és az írásbeliség különbségét a szövegeket illetően, és úgy vélik, hogy a szöveg elsősorban a nemnyelvi jellegű szintagmatikus tengely megnyilvánulásaként értelmezhető, vagyis a szöveg kezdetétől végéig tartó belső összefüggések feltárása révén értelmezhető. ● Noha más francia irányzatok képviselői (mint pl. irodalmi szövegek vizsgálatában T. Todorov és Julia Kristeva, mitológiai és nem-verbális szövegeket illetően C. Lévi-Strauss és követői) is tettek szövegszemiotikainak is értelmezhető kijelentéseket, ezek közül azonban csak néhány nevezhető valóban szemiotikainak. Ilyen pl. Todorovnál több műfaj értelmezése (pl. rejtvény, szójáték, varázsszövegek stb.) Kristevánál a genotípus és fenotípus kategóriáinak átvétele, Lévi-Strauss műveiben a maszkok, rítusok, mítoszok szövegként való értelmezése stb. Mindez azonban együttvéve sem nevezhető koherens, valódi irodalmi szövegelemzésre alkalmas elméletnek. ● A nyelvészeti kiindulású szövegmodellek közül a legradikálisabb (egyszersmind a legkorlátozottabb) Í. A. Melcsuk „mondanivaló-szöveg” elmélete (1974, első megfogalmazási kísérleteiben évtizeddel korábban). Ebben egy igen gondosan leírt „automatikus mondattan” képviseli a szövegek létrejöttének magyarázatát. Előnye e módszernek az, hogy igen gondos, terminológiailag is rendezett hátteret ad, ám közvetlenül irodalmi szövegekre ki sincs dolgozva. ● A legnevezetesebb nyelvészeti szövegmodellt az irodalomteoretikus T. A. van Dijk dolgozta ki már az 1960-as évek végétől sorakozó tanulmányaiban, amelyeket előbb a „generatív poétika”, később a „szöveggrammatika” névvel jellemzett. E rendszer szerint a különböző (társadalmi, történeti, műfaji és egyéb) tényezők az irodalmi kommunikáció minden állomását meghatározzák:
író → szöveg → olvasó → hatás
mégpedig mind szövegszerű, mind azon kívüli formában. ● Petőfi S. J. több évtizedes kutatások eredményeként fejlesztette elgondolásait összefüggő szövegelméletté, amely mintegy 190 fogalommal jellemzi a szövegek szerkesztését és hatásmechanizmusát. Ennek első előzményeit már az 1960-as években megszövegezte, majd rendszerként a következő évtized elején vált ismertté Transformationsgrammatiken und eine ko-textuelle Texttheorie. Grundfragen und Konzeptionen (1971) c. műve révén, amelynek legnagyobb előnye, hogy a legmodernebb költészet műveit veszi figyelembe és magyar adatokra is figyel. Ez az elgondolás pontosan „szemiotikai szövegtan” minősítéssel illethető, vagyis egy már meglevő költői alkotást elemez, ám nem foglalkozik azzal a kérdéssel, ez hogyan, miért és milyen irodalmi meghatározó körülmények között jött létre, hogyan hat stb. O A cseh majd szlovák strukturalizmus évtizedes előmunkálatait felhasználva a 60-as évek végén szlovák kutatók dolgozták ki az irodalmi szövegszemiotika eddig legrészletesebb rendszerét. F. Miko (előbb kifejezésesztétikájában: Estetika vyrazu, 1969; majd stilisztikai szövegelméletében: Text a styl, 1970., valamint sok későbbi terminológiai tanulmányában) az irodalmi kommunikáció és szövegszerveződés több mint 110 fogalommal leírható áttekintését adta. Ezeket két nagy csoportra bontja. A stílusoknak mintegy tucatnyi válfaját különíti el (pl. adminisztratív, köznyelvi, alkotói, személyes, népszerűsítő. publicisztikai, vallási, retorikus, tudományos, kor szerinti, társadalmi csoportok szerinti, funkciók szerint különböző, másodlagos funkciók szerint megkülönböztethető stb.) a kifejezés jellemzésére viszont kb. száz tényező figyelembevételét javasolja (pl. a kifejezés aktualizálása, absztrakt volta, affektív jellege, autonómiája, abszurd vagy bizarr jellege, koherenciája, felszólító jellege, komikuma, fogalmi szintje, konvencionalitása, emotív szerepe, mélysége és rétegzettsége, figurativitása, ikonicitása, irracionalitása, operativitása, szociativitása, szubjektivitása, rendszerszerűsége, időbelisége, tipikus volta vagy változékonysága stb. – ezen kívül ugyanide sorolja a stílusok, műfajok vagy műnemek szerinti különbségeket is). E bonyolult, sok-szorosan egymáshoz rendelt rendszer konkrét leírásra és elméleti rendezésre egyaránt használható kell hogy legyen. Ugyanezt és ugyancsak az ,.irodalmi kommunikáció” keretében mutatta be A. Popovic, aki főként a „metaszöveg” fogalmi hálóját rajzolta meg. Ide sorol mindent, ami egy már meglévő irodalmi szöveg átalakítását, felhasználását adja (pl. a szöveg elpusztítása, megújítása, tükrözése, fordítása, adaptációja, elutasítása vagy elfogadása, rekonstruálása, előadása stb.). Végső soron egy szövegontológia körvonalai rajzolódnak ki ilyen módon. ● Csak bizonyos mértékig egyeztethető a szlovák kutatók nyitrai iskolájának eredményeivel a cseh esztéták prágai csoportjában (S. Sabouk vezetésével) kidolgozott kommunikációs modell, amelynek mintegy 50 alapfogalmát definiálták, köztük olyan különböző kategóriákat is, mint az allegória, metafora, szimbólum vagy akár a realizmus, romantika, formalizmus, avantgarde, sőt szocialista realizmus (ám ugyanitt olyan szemiotikai fogalmak is szerepelnek, mint pl. jel, jelentés, szemantikai mező, denotáció, konnotáció stb.). ● Mindezek a megoldások bizonyos mértékig eljutottak a magyar irodalomtudományba is, ahol azonban csak az ún. „szegedi iskola” (Kanyó Z., Csúri K. és mások) alkalmazták egyes eredményeiket. Főleg a szövegosztály, a beszédmód (valamint a műfaj és művem) vizsgálatakor alakítottak ki önálló, irodalomelméleti jellegű szemiotikai szövegtant. ● A szemiotikai szövegtan tehát egyaránt építhet nyelvészeti, kommunikációelméleti és poétikai előzményekre. Ezt tették az említett szovjet, szlovák és magyar szerzők, a francia iskolák többsége, van Dijk és mások. Szorosabb értelemben vett szemiotika áll Morris a Greimas-iskola és néhány más kutató elgondolásainak hátterében. Még itt sem történt meg azonban igazán a „szöveg” teljes szemiotikai státusának leírása vagy értelmezése. Ez önmagában is bonyolult témakör, amelynek csupán a legfontosabb tényezőit említhetjük itt. Eltekintve most a szövegek közötti összefüggések (intertextualitás), illetve a már meglevő szövegek további felhasználása során keletkező szövegek (metaszöveg) problémáitól, irodalomtörténetileg és poétikailag-stilisztikailag egyaránt alapvető kérdés a szövegcsoportok szemiotikai keletkezése (kódolása), ill. befogadása (dekódolása). Ezt hagyományosan a műfajelmélet és az irodalomszociológia szokta részletesen vizsgálni. Eszerint a még pontosan megfogalmazatlan, ám a maga koherenciájában már megfogalmazódott „előszöveg” szabályos műfaji-poétikai elveket követve válik „szöveggé”, amelyet a befogadó az ilyen elvek ismeretében értelmez.
szerelmes
levélkonspektus mint „előszöveg” |
→ |
szerelmes vers szonettformában |
→ |
értelmezés |
A jelszerűség kialakulása az „előszövegnek” a „szöveggé” válása során történik, ennek befogadói felismerése pedig nélkülözhetetlen kelléke annak, hogy magát a művet érteni lehessen. Itt a szöveg maga a →jel. Ennek milyenségét befolyásolja a műfaji és funkciós hagyomány: ugyanaz a történet az elcserélt ikrekről vagy hasonmásról másként érvényesül Shakespeare vígjátékában, Mark Twain Koldus és királyfijában, a Gólyakalifa történetében vagy a modern pszichohorror filmekben. ● Ennél sokkal ritkábban foglalkozott a szövegelmélet az „előszöveg” létrejöttének szemiotikai vonatkozásaival. Legkönnyebben az ún. „egyszerű” formák, köztük is az elbeszélés (narratív formák) kialakulásának jelenségei értelmezendők ilyen módon. Ha feltételezzük, hogy pl. már az emberi cselekvés létrehozhat egy „narratív” struktúrát (függetlenül attól, hogy ezt bárki elmondja, vagy akár végiggondolja) már itt megtalálhatók a cselekmény, a szereplők és az ezeket egymáshoz kapcsoló törvényszerűségek. Ezt az „eseményt” azután el lehet beszélni, ezáltal új, most már szövegszerű dimenziót teremtve:
esemény (pl. bálnavadászat)
az „előszöveg” előzménye |
→ |
spontán történet „előszöveg” |
→ |
állandósult történet az előbbiek
alapján |
Az így több fokozatban létrejött „előszöveg” alakulhat azután irodalmi szöveggé, mondjuk Melville Moby Dickjévé, amelynek keletkezéséről tudjuk is, hogy sok ilyen „előszöveg” nyomán készült. Természetesen már az „előszövegnek” is van szövegszemiotikája. Célszerű azonban az ezt megelőző fokozatokban még nem beszélni irodalmi értelemben vett szövegszemiotikáról, legfeljebb a nyelvi közlés általános törvényszerűségei, valamint a cselekvéslogika által kimutatott szabályok jelenhetnek meg (ám pl. a kollízió vagy a katarzis még nem, egy személycsere még nem esztétikai tényező, a vihar nem szimbolikus jelentőségű stb.). Már ez az „előszöveg” is a valóság, pontosabban az esemény megindult általánosítása helyett áll. (Olykor már a sztereotip cselekvéseknek is van jeltartalma. Ilyen pl. a csere, az áldozat, bármilyen rítus, végső soron ilyen az álomban vagy emlékezetben megjelenő minden cselekvés.) Ezért a szövegszemiotika kezdeteit nemcsak a nyelvi megfogalmazás grammatikai—logikai és kommunikációs tényezőinek kialakulásában, hanem a mítosz, az utánzás, a sztereotip cselekvések, szokások és rítusok létrejöttében is nyomon kell követnünk. Ez az általános szemiotika egy része, vagyis inkább a szövegszemiotika mint valamely szemiotikai szövegtan nélkülözhetetlen előzménye. ● (→szöveg)
Irodalom:
C. Lévi-Strauss: Mythologiques (1964—1971); A. J. Greimas: Sémantique structurale (1966); Julia Kristeva: Sémeiótiké. Recherches pour une sémanalyse (1969); F. Miko: Estetika vyrazu (1969); uő.: Text a styl (1970); Ch. Morris: Writing on the General Theory of Signs (1971); S. J. Petőfi: Transformationsgrammatiken und eine ko-textuelle Texttheorie (1971); Ch. Bouazis: Littérarité et société (1972); T. A. van Dijk: Some Aspects of Text Grammars (1972); A. J. Greimas: Essais de sémiotique poétique (1972); W. A. Koch: Strukturelle Textanalyse Analyse du récit Discourse Analysis (1972); T. A. van Dijk: Beiträge zur generativen Poetik (1972); Cl. Chabrol: Sémiotique narrative et textuelle (1973); J.-C. Coquet: Sémiotique littéraire (1973); I. A. Melcsuk: Opit tyeorii lingvisztyicseszkih mogyelej „szmiszl (tyekszt” (1974); A. Popovié: Teoria metatextov (1974); S. J. Petőfi: Vers une théorie partielle du texte (1975); J. Courtés: Introduction á la sémiotique narrative et discursive (1976); A. Popovié: Dictionary for the Analysis of Literary Translation (1976); Pojmoslovie literárnej komunikácie originál preklad (1976); S. Sabouk: Kurzes Wörterbuch der Konzeption des Prager Teams für Studium des Ausdrucks- und Mittei-lungssystems der Kunst (1976); T. A. van Dijk: Text and Context: Explorations in the Semantics and Pragmatics of Discourse (1977); F. Miko: The Programme of the Text (1978); uő: Style Literature Communication (1978); T. Todorov: Les genres du discours (1978); A. J. Greimas E. Landowski: Introduction á l’analyse du discours en sciences sociales (1979); A. J. Greirnas—J. Courtés: Sémiotique. Dictionnaire raisonné de la théorie du langage (1979—1984): S. J. Petőfi: Text vs. Sentence. Basic Questions of Text Linguistics (1979); T. A. van Dijk: Studies in the Pragmatics of Discourse (1980); Studia Poetica (1-8, 1980–1985); T. A. van Dijk: Textwissenschaft. Eine interdisziplinäre Einführung (1980); uő: Issues in the Pragmatics of Discourse (1981); Text (1981—); Thomka B.: Szövegelmélet (Tanulmányok — A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások lntézete, 15. füzet, 1982); S. J. Petőfi: Some Methodological Aspects of Text Processing (1983); M. Riffaterre: Sémiotique de la poésie (1983); Balázs J.: A szöveg (1985); T. A. van Dijk: Handbook of Discourse Analysis (1—4. köt., 1985); uő: Discourse and Literature (1985); Csúri K.: Lehetséges világok (1987); Kanyó Z. Siklaki I.: Tanulmányok az irodalomtudomány köréből (1988); S. J. Petőfi: Text and Discourse Constitution (1988); Kanyó Z.: Szemiotika és irodalomtudomány (1990); Petőfi S. J.: Szöveg, szövegtan, műelemzés (1990); Petőfi S. J. —Békési I.: Szemiotikai szövegtan (1—4. köt., 1990—1992); Petőfi S. J.: A humán kommunikáció elmélete felé (1991). ● B) Részleges szemiotikai szövegelméletnek számít szinte minden kommunikációelméleti szövegtan (pl. W. A. Koch és iskolájának munkái), a szövegelemzés módszeres változatai (pl. M. Riffaterre tanulmányai), a szemiotika klasszikus szerzői közül viszont csak az olyan művek, mint pl. R. Barthes Fragments d’un discours amoureux (1977) c. összeállítása, amely nem egyetlen művet vizsgál, hanem összefüggő módszertant nyújt. ● Igen gyakori a szerző nélkülinek tekintett jelenségek (mítosz, primitív irodalom, folklór, az ún. →egyszerű formák stb.) ilyen vizsgálata, ám ez csak ritkán használ valóban szemiotikai hátterű módszereket. ● Irod.: Voigt V.: A folklór alkotások elemzése (1972); C. Bremond: Logique du récit (1973); M. Riffaterre: La production du Texte (1979); P. Zumthor: Introduction á la poésie orale (1983).