erotikus irodalom
VIL2 1205-1208 | részcímszókezdeteit a primitív irodalom és később a folklór körében már megtalálhatjuk. Általában a házassági szokások, egyáltalán a korcsoportok és a társadalom szervezetével kapcsolatos szokások, rítusok között a többség kifejezetten erotikus jellegű. Az →archaikus költészet, különösen a →szokásköltészet leggyakoribb témái közé tartozik a nemi kapcsolatok leírása, általában ennek mitológikus magyarázatot is adnak, a föld és a természet (valamint az ember és a társadalom) születését erotikus allegóriákkal ábrázolják. Az →archaikus dráma részint ezeket az eseményeket jeleníti meg, másrészt a házassághoz és az avatási szokásokhoz (avatási rítusok költészete) kapcsolódik, és ennek révén erotikus jellegű. Az →ősköltészet erotikus vonatkozásairól közvetve a ránk maradt sziklarajzok és a primitív szokások tanúskodnak. A tételes vallások kialakulása idején sok ilyen elem átértelmeződik, nemegyszer a vallás misztikus, gnosztikus vonásává válik. Jól megfigyelhető ez az egyiptomi, indiai, kínai, zsidó, görög, latin, japán, perzsa, arab vallásos irodalomban, amelyek mind telítettek ősköltészeti régiségű, átértelmezett erotikus allegóriákkal. ● Tartalmilag három csoportját különböztethetjük meg. Az erotikus →rítusdalok a szexuális élet eseményeit írják le, közösségi jellegűek, tárgyuk és kifejezésmódjuk közvetlen jellegű, amely a távolabb szemlélők számára gyakran közönségesnek tűnik, eredeti szándékában azonban semmiképpen sem durva, csupán egyszerű, magától értetődő. Leginkább ezek, vagy e hagyomány egyes részei (tartalmi és formai megoldások egyaránt) kerülnek át a hivatásos erotikus irodalomba (pl. ilyen átvett alkotás az ótestamentumi Énekek éneke, a Rigvéda egyes himnuszai és más szanszkrit versek, kínai és japán szertartásdalok stb.). ● Második csoportként az erotikus tanköltemények kezdeteit említhetjük. Ezek a nemi élet hétköznapi eseményeit és teendőit illetően adnak eligazítást, eredeti formájukban kevés költőiséggel, legfeljebb a gnómikus megfogalmazás és az eredeti metaforák varázsával. Amikor ezek is hivatásos irodalommá válnak (mint pl. az indiai Kámaszutra és Ananga Ranga, az arab elNafzavi nevéhez kapcsolt Illatos kert, a névtelen Kitáb al-Izáh fi'ilm al-Nikáh, sőt bizonyos mértékig a kínai és japán kurtizánirodalom esetében) ugyancsak megőrzik komoly jellegüket, legfeljebb némi pedantéria és tudóskodás is járul a szövegekhez, amelyekben gyakran megfigyelhető a költői adatok, párhuzamok bevonása. Világszerte előfordulnak hasonló alkotások, és az újabb kutatások fényében azt vélhetjük, hogy nem csupán az ókori görög és latin kultúra ismerte ezeket, hanem a középkori Európa is, ahonnan azután a későbbi művek is adatokat merítettek. A legnevezetesebbek az Ovidius szerelmi tan-költeményeihez adott további kommentárok, az 1660 körülre datálható Aloisiae Sigeae Satyra Sotadica de arcanis Amoris et Veneris ('Sigea Louise trágár versei Ámor és Venus titkairól') és A. Beccadelli Hermaphroditusához (1425) írott toldalékok Apophoreta F. K. Forbergtől (1824). ● Harmadik csoportként említhetjük csak a kifejezetten laszcív jellegű munkákat, amelyek gyakran gúnyos hangvételűek, és a szerelmi élet fonákját ábrázolják Ezek régiessége is vitathatatlan, és a görög versus sotadicus, a latin priapeia műfajai vagy a latin libernalia szokása, valamint az ehhez fűződő alkotások tanúsítják, hogy továbbélésük is biztosított. Az irodalom a legkülönbözőbb formában veszi át az ide tartozó motívumokat, történeteket. A perzsa–arab mesekincs szinte önálló műfajt alakít ki belőlük (ez jelenik meg az Arab éjszakák néven ismert mesegyűjteményekben), a kései ind irodalom számtalan változatát ismeri. Egyik legérdekesebb sarjadéka a japán és a kínai regény, amelyben az erotikus elemek klasszikus művekben jelennek meg mint Murasaki Genjiregénye (1001–1022) vagy Cao Hszüecsin és Kao O híres regényfolyama, A vörös szoba álma (a 18. sz. második feléből), emellett azonban kifejezetten erotikus kalandokat halmozó művek is ismeretesek, mint a 16. sz-i kínai regény-irodalom több alkotása (Hszi Meri és hat felesége, vagy a névtelen szerzőtől származó Csin Ping Mej). Az afrikai és amerikai bennszülött kultúrákban egészen más formákban (pl. állatmesék, erotikus találóskérdések), de hasonlóan él a nem komolyan vett erotikus költészet, amelyben a humor, gúny és néha az illető kultúrán belül is csak itt megengedett obszcénitás egymás mellett megtalálható. ● A szorosabb értelemben vett folklórban szinte mindennek a töredékeit, maradványait megtaláljuk, sőt észrevehető a hivatásos irodalom erotikus alkotásainak hatása is. A legjelentősebb itt is a szokásdalok tömbje, bár olykor gyermekjátékok, szólások, agrárrítusok elemzése megmutatja, hogy váratlan formában is jelentkezik az erotikum. Kifejezetten erotikus jellegűek a lakodalmi dalok egyes alműfajai, bizonyos kétértelmű találós kérdések és szólások, néhány tánckiáltás. Lehetséges, hogy néhány mesetípus, lidérc- és boszorkánymonda erotikusan is értelmezhető. Viszonylag kevés a nyoma a kifejezetten laszcív történeteknek. Ide sorolható a nemi szervekről szóló néhány mese, eredetmonda, ritkábban dal. Voltaképpen nem erotikus jellegű több termékenységvarázsló szokás (pl. meztelenség, szerelmi jeladás stb.), még akkor sem, ha a hivatásos irodalomba átvéve ezek egyértelműen erotikus elemekként szerepelnek is. ● E témakör kutatástörténete igen kevéssé ismert, ám változatos. Általában mindazon kultúrákban, ahol az erotikus tanköltészet fokát megtaláljuk, ezt mintegy megelőzi vagy kiegészíti az anyaggyűjtés, amelynek során az erotikus folklór és primitív irodalom termékeit is összehordják. Az antikvitás és a középkor gyakran allegorizálva fogta fel az ilyen alkotásokat, de mindig számon tartotta ezeket. A kora reneszánsz novellairodalma, a reneszánsz epigramma- és anekdotagyűjteményei ilyen szempontokra mindig kiterjedtek, és P. Aretino, P. de Brantóme, de akár Fr. Rabelais művei nehezen érthetők meg e gyűjtőszenvedély nélkül. A 19. sz. végén kezdődik el az erotikus irodalomvilágméretű kutatása, elsősorban R. Burton, F. F. Arbuthnot, H. S. Ashbee működése révén. Az európai folklórt F. S. Krauss, E. Fuchs és mások kutatták át ilyen szempontból. A különböző lélektani iskolák közül főként a freudista irodalomszemlélet és általában a pszicho-analitikus irodalomszemlélet foglalkozott e témával. Az egyetemes néprajzból a funkcionalista irodalomszemlélet képviselői (legkivált Br. Malinowski). valamint a kultúraminta-elmélet hívei (R. Benedict, M. Mead) érintették e kérdés-kört, a mai amerikai néprajz és folklorisztika általában is érdeklődik iránta. Ennek során új anyagként a mai városi. töredékes erotikus és obszcén alkotások (köztük versek, rögtönzések, személyes jellegű művek) szerepelnek, amelyeket a tömegkultúra és a pornográfia összefüggésében vizsgálnak. A hivatásos „magas” irodalomban voltaképpen külön története nincs az erotikus irodalomnak, s a valóban jelentős írók-költők közül igen kevesen vannak, akiket sajátosan csak e téma ábrázolóiként tart számon az irodalomtudomány. (A laikus köztudat inkább hajlamos — a pikantéria vonzását követve — olyan téves ítéletekre. miszerint pl. Maupassant vagy Zola „erotikus író”, holott írásművészetüknek egyáltalán nem ez a lényegi sajátossága.) Ha mégis megkíséreljük az erotikus irodalom fejlődésének áttekintését, ennek első „virágkora" mindjárt az ókor: az antikvitás embere nem ismerte a „légies szerelmet”, számára ez az érzés azonos volt az érzékiséggel is, és így a téma érintése automatikusan az erotikumhoz vezetett. Az antik írásművészet mesterei közül mégis igen kevesen vannak, akiknek életművében ez a mozzanat az uralkodó, hiszen még a „hírhedt” szentenciaköltő, Szótadész is legalább annyira bölcs, amennyire trágár, és Ovidius sem csak a szerelem, hanem a száműzetés és a mitologikus elbeszélések — szigorú erkölcsű keresztény korok által nagyra becsült — költője. Ilyen módon legfeljebb a társas szeretkezések, kopasz utcanők, ötödik férjüket bérvívók kedvéért elhagyó asszonyok és egymással házasodó férfiak Rómáját kaján epigrammákkal megörökítő Martialis és Juvenalis életművét sorolhatnánk egyértelműen az erotikus irodalom körébe. A középkori „magas irodalom” az amour courtois, a lovagi költészet jegyében általában kerülte vagy legfeljebb gáláns—allegorikus felfogásban érintette az erotikát, melynek realisztikusabb válfajai a népi jellegű műfajokba — vágánsköltészet, fabliau — szorultak vissza. A reneszánsz idején a középkori aszkézis elleni harccal összefonódva, az erotikus irodalom is „újjászületik” (ekkor még a Pléiade fennkölt poétái is több olyan verset írtak, melyek műveik kritikai kiadásaiban sem találhatók meg, csak néhány különleges, erotikus antológiában). Ám a reneszánsz legbővérűbb képviselői — Villon, Aretino, Rabelais — sem tekinthetők „csak” erotikus íróknak, kivéve Boccacciót, a hajmeresztően agyafúrt házasságtörések és erkölcstelen papi személyek históriáinak mesterét (noha ő maga többre tartotta ma már olvasatlan „erkölcsösebb” műveit). A vallásos–ezoterikus barokk időszaka után az erotikus — főként pedig a szellemesen frivol és kétértelműen pikáns — irodalom utolsó fénykora a rokokó és a felvilágosodás kora. Noha Voltaire (La Pucelle d'Orleáns), Diderot (Les bijoux indiscrets), Saint Just (Organt) neve fém-jelzi ezt az áramlatot, e szerzők ismét csak nyilvánvalóan nem tekinthetők egyértelműen „erotikus íróknak”; az viszont az egzotikus miliőbe helyezett sikamlós históriáiról híres ifjabb Crébillon. Ezzel a — több-kevesebb jogosultsággal — elkülöníthető erotikus irodalom története véget is ér: a későbbi fejlődés során az erotikum az igazán művészi alkotásokban a maga reális — se el nem hallgatott, se túl nem hangsúlyozott — helyét foglalja el az emberi élet egyéb problémái között. A modern irodalomban nincsenek „erotikus írók” — vagy ha valaki így jellemezhető, mint pl. Arcibasev, ez egyben a szerző világképének problematikusságát is jelzi.
Gyűjt. kiad. magyarul :
Franyó Z.: Erotica Mundi (prózai anto., é. n.); Babits M.: Erato (versanto., 1947); Erósz és Amor. Görög és római költők a szerelemről (anto., 1957); ● Irod.: J. Gay: Bibliographie des oeuvrages relatifs á l'amour (1871); H. S. Ashbee: Index librorum prohibitorum (1877); H. S. Ashbee: Centuria librorum absconditorum (1879); H. S. Ashbee: Catena librorum tacenborum (1885); F. S. Krauss: Anthropophyteia (1904—); E. Fuchs: Geschichte der erotischen Kunst (1908—1923); E. Fuchs: Illustrierte Sittengeschichte von Mittelalter bis zur Gegenwart (1909—1912); E. Fuchs: Ergänzungsband (1909—1912); H. Hayn—A. Gotendorf: Bibliotheca Germanorum erotica et curiosa (1912—1929); Zoltvány I.: Erotika és irodalom (1924); P. Englisch: Geschichte der erotischen Literatur (1927); P. Englisch: Irrgarten der Erotik (1927); B. Malinowski: Sex and Repression in Savago Society (1927); T. R. Smith: Poetica erotica (1927); V. F. Calverton—S. D. Schmalhausen: Sex in Civilization (1929); B. Malinowski: The Sexual Life of Savages (1929); E. Fuchs: Die grossen Meister der Erotik (1930); J. G. Bourke: Scatologic Rites of All Nations (1934); R. S Reade: Register librorum eroticorum (1936); K. R V. Wikman: Die Einleitung der Ehe (1937); H. F. K Günther: Formen und Urgeschichte der Ehe (1940); B. Gregory: Sex and Culture (Annals of the New York Academy of Science, 1947); Problems of Sexual Behaviour (1948); H. Cutner. A Short History of Sex Worship (1950); C. von Bohlen: Geschichte der Erotik (1951); A. Ellis: The Folklore of Sex (1951); G. Roheim: The Gates of Dream (1952); G. Bataille: L'érotisme (1957): M. R. Anand: Kama Kala (1958); S. Freud—D. E. Oppenheim: Dreams in Folklore (1958); R. Lewinsohn A History of Sexual Customs (1958) J. Marcadé. Roma amor (1961); D. Loth: The Erotic in the Literature (1961); G. Allgrave: Love in the East (1962); G. Legman: Toward a Motif Index of Erotic Humor (Journal of American Folklore, 1962); J. Marcadé: Eros kalos (1962); A. Mergen: Bilderlexikon der Erotik (1963); G. Legman: The Horn Book (1964); L. Duca: Die Geschiehte der Erotik (1965); G. Jaeckel: Das Lexikon der Erotik (1968); E.—Ph. Kronhausen: Erotic Art (1968); G. Legman: Rationale of the Dirty Joke (1968); Trágárság és irodalom e. vita (Nagyv, 1968); Ph. Rawson: Weltgeschichte der erotischen Kunst (1969); H. Schlaffer: Musa ioeosa (1971).
