modell
VIL8 476-479 | Vitányi Pállal közösen | részcímszó<olasz modello 'mintácska, minta'): ismeretelméleti
értelemben visszatükrözési forma, mely a valóság egy körülhatárolt
területének meghatározott lényegi viszonylatrendszerét a tényleges
valóságtól elvonatkoztatja (leegyszerűsíti, esetleg átalakítja), hogy
azzal ismét összefüggésbe állítva a megismerés hatékony módszeréül
szolgáljon. A modellálás folyamata során a valóság rendszerszerűnek
felfogott A jelenségéből B rendszert szerkesztjük
meg, és ezáltal az A', A" stb. jelenségekhez is B',
B" stb. rendszereket kapcsoljuk. Általában A elemeinek száma
nagyobb a B elemeinél, ugyanakkor rendszerszerűsége kisebb.
● Mivel a valóság rendszerszerűsége igen sok oldalról felfogható,
a modellálás is különböző kiindulópontokból, céllal, módszerrel történhet.
Az irodalmi alkotások modellálását általában nyelvi, poétikai, szociológiai,
pszichológai, történeti, kommunikációelméleti elgondolások alapján
végzik, de elképzelhető más eljárás (információelméleti, valószínűségszámítási,
biológiai, akusztikai, ökonómiai, halmazelméleti, teológiai, kriminalisztikai
stb.) is. ● Mint közvetett visszatükrözési formát el kell különíteni
a modellt a „jeltől” és a „képmástól”. Mindháromnál egy „eredeti” és
a megfelelő közvetett visszatükrözési forma között van kapcsolat. A
jelviszonyt az alábbi felbontásban ábrázolhatjuk.
a jel tárgya → jel →jelentés (jelölt) (jelölő)
A modellálás viszonya felbontható hasonlóképp abban az esetben, ha
a modell az eredeti jelenség értelmezésére készült:
az eredeti jelenség → modell → értelmezés
(az eredetiről a modell felhasználásával
szerzett ismeretek)
A sémák formai hasonlóságán túlmutató azonossága az, hogy mindkettőnél az eredetiről a közvetítő segítségével új vagy legalábbis még fel nem tárt ismerethez jutunk. A modell célszerűen felépített megismerő, feltáró funkciójában különbözik a jeltől, mint konvencionális, önkényes hordozótól, és a képmástól, mint formai rögzítéstől. A visszatükrözés alaphelyzete gyakran teljesen azonos lehet; pl. elvben bármely meghatározott gondolatsor vagy műalkotás egyaránt tekinthető egy adott jelrendszernek, modellnek vagy képmásnak, mellyel az eredeti jelenséget visszatükröztük, csak a megismerés és kifejtés további konkrét gyakorlata határozza meg egyik vagy másik visszatükrözési formába való tartozását. ● Az irodalomtudományi alkalmazás területén a leglényegesebbek az ún. műalkotásmodellek. Alapelvük a műközpontú elemzések alkalmazása oly módon, hogy a műalkotást szervezett egésznek tekintik, amelynek részei egymást kölcsönösen meghatározzák és kiegészítik, és azokból adott elvek szerint épülnek fel. A műalkotás-modelleknél a vizsgálat tárgya és eszközei kölcsönösen feltételezik és meghatározzák egymást. Ez az egység válik ketté a további felhasználási módoknál, ezek a felhasználás tárgya, illetve eszköze alapján rendszerezhetők. A felhasználás tárgya szerint különböző ágazati vagy szakági (verstani, poétikai, retorikai stb.) modelleket különböztethetünk meg. Ezek többnyire szintén a műalkotásra irányulnak, amit azonban nem egyediségében és teljességében ragadnak meg, hanem több műalkotás megfelelő vonatkozásának homomorfikus, tipologikus összehasonlítását teszik lehetővé. A modellálás eszköze alapján beszélhetünk alkalmazott v. segédtudományi modellről. Túlnyomó többségük matematikai eszközöket használ fel, így izo- és homomorfikus. Pl. grafikus modellek a kompozíció, cselekmény, alakok rendszere vagy a tér- és időbeliség megragadására; statisztikus, kombinatorikus vagy valószínűségszámítási modellek alkalmazása a stilisztikában, retorikában, poétikában stb. Ide sorolható határeset a különböző társadalomtudományokból átemelt modelleknek (vagy csak az ott felállítható modell elveknek) irodalomtudományi alkalmazása. Leggyakoribbak: az antropológiai, szociológiai, történelemtudományi, lélektani, nyelvészeti és szemantikai modellek. Szinte kivétel nélkül heteromorfiára épülő analóg felépítésűek, hiszen a kiemelt lényegi viszonyítást egy másik tudomány szolgáltatja, az irodalmi jelenség az adott vonatkozású hasonmássá minősül (R. Jakobson, L. N. Goldman). ● A különböző strukturalista irányzatok gyakran és sokféleképpen használják a modell fogalmát (→strukturalizmus). Cl. Lévi-Strauss pl. így határozza meg a strukturalista modell alkotást: a strukturalizmus a tapasztalatból emeli ki a társadalmi lényeket és átviszi őket a laboratóriumba. Itt modellek alakjában igyekszik ábrázolni őket, de úgy, hogy sohasem a terminusokat, hanem a terminusok közötti viszonyokat tartja szem előtt. Ezután minden egyes viszonyrendszert más — valóságos vagy egyszerűen csak lehetséges — rendszerek alesetének tekint, és magyarázatukat azoknak a transzformációs szabályoknak a szintjén keresi, amelyek lehetővé teszik az egyik rendszerről a másikra való áttérést úgy, ahogyan a konkrét — nyelvészeti vagy etnológiai — megfigyelés meg tudja ragadni őket. E szerint a modell olyan topográfiai leírás (mely a matematika egyik ágába sorolható, amennyiben nem alkalmas önálló megismerésre, hiszen viszonyrendszerét csak más rendszerek alesetének tekinti), melynek rendezése csak a transzformációk szintjén történhet. A lefokozás oka a strukturalizmusnak az a gyakorlata, mely minden megismerési formát a „tudattalan infrastruktúra” felderítésének, leírásának rendel alá. ● Az irodalmi mű maga is modellnek tekinthető, mégpedig kettős értelemben. Egyrészt az általa ábrázolt jelenségeket rendszerszerűen, konstruált módon képezi le. „Az utca és a föld fia vagyok”; József A. versrészlete azt a valóságot jeleníti meg, hogy apja munkás, anyja földművesek sarja volt (A), maga egyaránt dolgozott városban és falun (A'), művészetében a dolgozók világa szólal meg (A"), a munkásosztály és parasztság politikai mozgalmának, a kommunizmusnak a képviselője (A”’) stb., mindezt „az utca és a föld fia” egyszerű kifejezés mint modell B) tartalmazza. Az ilyen modelláló tevékenység a legegyszerűbb mozzanatoktól („Este hat órakor Kutuzov megteázott"; Andrej herceg feltekintett a magas égre”) a bonyolult költői képeken át („Szent őrületben a költő szeme a földről égre, égből földre villan”; „Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne”) egészen a Hamlet drámai konfliktusának sokszerűségéig, H. Balzac vagy Th. Mann regényeiben a szereplők rendszeréig ível. Másrészt az alkotás formai, szerkezetbeli, stilisztikai jellemvonásai szintén modellszerűek: a szonett rímképlete, strófabeosztása, a nagyregény szerkezeti elemei, a dráma színpadtechnikától is befolyásolt műfaji vonásai, az utópisztikus novellák szinte kötelező technicitása, fantasztikuma, de akár a nyelvi archaizálás egy műfordításban: mindezek struktúrajelenségek, amelyeket az egyes műalkotások modellálnak. Legkivált a műfaji törvényszerűségek modelljellegűek, de általában is az irodalmi mű esztétikai vonásai mind modellként foghatók fel, és a különböző művészi módszerek (realizmus, expresszionizmus, szürrealizmus stb.) a modellálás szinte tudatosan határozott válfajainak tekinthetők. Tehát nem csupán az egyes irodalmi alkotás tekinthető modellnek, hanem a műfaj, stílus, formaeszközük stb., valamint az irodalmi fejlődés, az alkotás pszichikai folyamatai, a befogadás és az értékelés is ábrázolható modellek formájában. Ebben az esetben értékek rendszerének tekinthető az irodalmi tény, és e rendszer (A) elsajátítására törekszik a befogadó vagy értékelő által alkotott modell (B). Ha az irodalmi művet a fenti értelemben modellnek nevezzük, akkor erre mint tárgymodellre vonatkozik a befogadás metamodellje, amelynek jellemző vonása végső helyzete éppen e többszörös modelláló viszonyban. ● Az irodalomelméletben a tartui szemiotikai iskola néhány tanulmánya, legkivált Ju. M. Lotman 1966-ban megfogalmazott tézisei „A művészet a modelláló rendszerek sorában” c. tekinthetők az irodalomtudományi modellfogalom történetében döntő jelentőségű állásfoglalásnak. Lotman a művészetet a modelláló tevékenység egyik válfajának tekinti, és főként a játékkal, valamint a tudományos megismeréssel (hipotézissel) veti össze, és megállapítja, hogy ezek viselkedés-, illetve intellektusszervezésének sajátos összessége a művészi modell. Más oldalról az irodalmi modellálás „másodlagos modelláló rendszer”, mivel a nyelvre mint „elsődleges modelláló rendszerre” épül. Ami a művészi (irodalmi) modellálás természetét illeti, itt a jelölés, illetve a szemiotikai rendszer sajátosságai érvényesülnek, amelyek hasonló okokból szintén „másodlagos”-nak tekinthetők. Újabban a művészi modellálás szerkezeti kereteit, illetve kulturális összefüggéseit vizsgálta Lotman az irodalmi „szöveg” szerkezetéről, ill. a kultúra tipológiájáról írván. ●(→struktúra)
Irodalom:
H. Simon: Models of Man (1957); K. J. Arrow—S. Karlin—P. Suppes: Matt mathical Methods in Social Sciences (1959); L. Apostel: Towards the Formal Study of Models in the Non-formai Sciences (The Concept the Role of the Model..., 1960); H. Freudenthal: The Concept and the Role of the Model in Mathematics and Natural and Social Sciences (1961); R. Smullyan: Theory of Formal Systems (1961); R. Bastide: Sens et usages du terme structure dans les sciences humaines et sociales (1962); J. G. Kemeny—J. C. Snell: Mathematical Models in the Social Sciences (1962); I. L Revzin: Mogyeli jazika (1962); K. M. Sayre—F. I. Crosson: The Modelling of Mind (1963); L. Goldmann: Pour une sociologie du roman (1964); Kalmár L.: Matematikai és nyelvi struktúrák, Kiefer F.: Halmazelméleti és matematikai-logikai modellek a nyelv-ben, Papp F.: Nyelvi rendszer, közlégi folyamat és ezek néhány matematikai modellje (Általános Nyelvészeti Tanulmányok 2., 1964); J. W. Addison—L. Henhin—A. Tarski: The Theory of Models (1965); Nyírő L.: Művészet és kibernetika (Kritika, 1965, 9.); Papp F.: Modell (Magyar Nyelvőr, 1965); Tóth I.: Matematikai és művészeti modell (Vság, 1966, 2.); uő: Alkotás a matematikában és a művészetben (Vság, 1966, 8.); R. Garaudy: Utószó a „Parttalan realizmus”-hoz (Kritika, 1966, 11.); uő: Felszólalása az FKP vitáján (Ideológiáról, kultúráról, 1966); Petőfi S. J.: Művészet és kommunikáció (Kritika, 1966, 1.); V. A. Stoff: Mogyelirovanyie i filoszofija (1966); Les modéles et la formation du comportement (1967); R. Boudon: L'analyse mathématique des falta sociaux (1967); Petőfi S. J.: Modern nyelvészet (Tájékoztató összefoglalás, TIT kézirat, 1967); Cl. Lévi-Strauss: írása (Le Nouvel Observateur, 1967, 115.); F. Saussure: Bevezetés a nyelvtudományba (1967); R. Carnap, M. Barbut, Ju. M. Lotman, L. Goldmann stb. írásai (Hel, 1968, 1.); Z. S. Harris : Mathematical Structures of Language (1968); A társadalmi tudat formáinak modelljei (Vság, 1969, 4.); Voigt V.: Modellálás a folklorisztikában (Ethn, 1969); L. Séve: Strukturális módszer és dialektikus módszer (MFi1Sz, 1969, 2.); Ju. M. Lotman: A művészet a modelláló rendszerek sorában (Strukturalizmus, II. köt., 1971); Main Trands of Research in the Social and Human Sciences I —II. (1970—1972); Modéles animaux du comportement humain (1972); J. M. Lotman: Szöveg—modell—típus (1973); V. A. Stoff: Mogyelirovanyije i poznanyije (1974); Modéles logiques et niveaux d'analyse linguistique (1976); The Use of Models in Social Sciences (1976); A. H. Stewart: Graphic Representation of Models in Linguistic Theory (1979); L. von Bertalanffy: A Systems Vieu of Man (1981); L. Holy—M. Stuchlik: The Structure of Folk Models (1981).
