folklór

folklore. folk-lore <angol ’nép’ — tudás'; 1. az osztálytársadalmak kizsákmányolt osztályainak teljes társadal­mi tudata, szellemi kultúrája és művészi termelése. Legjellemzőbb alkotórészei a folklór jellegű irodalom (→népköltészet, a folklór jellegű zene (népzene), a folklór jellegű tánc (néptánc), a folklór jellegű díszítő és ábrázoló művészetek (népművészet), a folklór jellegű vallásos hit (néphit), az ehhez kapcsolódó szokások (népszokás), de ide sorolhatjuk a folklór jellegű köznapi tudat, a folklór jellegű filo­zófia, ideológia sőt a termelés és a társadalomszervezet bizonyos jelenségeit is. Az elnevezés tehát széles körű, összefoglaló jellegű, amelyet éppen ezért a különböző nyelvterületeken más-más értelemben használnak, és ezenkívül a különböző folklorisztikai irányzatok, isko­lák is esetenként különböző módon határozták meg. ● Jóllehet az így elnevez­hető jelenségek jóval régibb történeti múltba nyílnak vissza, maga a szó viszonylag friss, alkalmi eredetű szóössze­tétel Az angol történész és antikvárius W. J. Thoms használta először egy 1846-ban megjelent tanulmányában amely az angol nemzeti kultúra régies elemei megőrzésének és megfigyelésének szüksé­gességét hangoztatta. Itt az elnevezést „a nép körében közismert hagyományos hiedelmek, mondák és szokások, ... a hajdani idők cselekedetei, szokásai, meg-figyelései, babonái. balladái, szólásai stb.” felsorolással értelmezi. A kifejezés már a 19. sz.-ban az egész európai tudomá­nyos életben elterjedt, és természetesen különböző értelmezések, definíciók ala­kultak ki körülötte. Ezek közül a legfontosabbak a következők. A folklór a városi kultúrákat megelőző kultúrák terméke, illetve ezek csökevénye (→survival) a városi kultúrákban. 1. A folklór a hagyományos kultúrák terméke, amelyben a →hagyományozás a legfontosabb törvényszerűség (→tradicionalizmus). 3. A folklór a kollektív jellegű alkotások összessége bármely kultúrában, ill. társadalmi fokozaton, amelynek megteremtője nem az egyéniség, hanem valamely embercsoport, kollektívum (→közösségi jelleg). 4. A folklór a népi kultúra terméke, amely azokon a területeken él, mai a népi kultúra viszonylag érintetlen, önálló, a társadalmi–történeti változásoknak ellenálló maradt (→népiség). A folklór a dolgozó nép szellemi erőfeszítéseinek terméke, a dolgozók sajátos kultúrájának kifejeződése (→munkaköltészet). Az ilyen társadalomtörténeti, osztálykategóriákkal dolgozó meghatározások úgyfoglalhatók össze, hogy osztálybázisa szempontjából a folklór az osztálytársadalmak kizsákmányolt osztályainak terméke, és nem tartjuk folklór jellegűeknek az osztálytársadalom előtti fokozatok (az őstársadalom, vagy a primitív társadalom) szellemi produktu­mait (→ősköltészet, primitív irodalom); ide nem soroljuk ide az osztálytársadalmak nem kizsákmányolt osztályainak művészetét sem. Közkeletű megoldás, hogy az uralkodó osztályok művészetét a folklóron kívül hagyják, viszont gyak­ran ide veszik az osztálytársadalmak alávetett, de nem kizsákmányolt csoport­jainak, rétegeinek szellemi kultúráját: pl. az ókori társadalmakban a plebeju­s, a feudalizmusban a kezdeti bur­zsoázia képviselőinek művészetét is. Szűkebb definíciónk értelmében ez utóbbiak mégsem nevezhetők folklórnak: csupán a rabszolgatartó társadalmak rabszolgáinak, a feudalizmus jobbágyainak művészetét nevezhetjük folklór jellegű művészetnek. Külön probléma az elhatárolás során a kapitalizmus, ezen belül a munkásosztály szellemi kultúrájának besorolása. Az előbbi érvelés következtében ezeket is folklórnak nevezhetnénk, ugyanakkor azonban oly határozottak a különbségek közte és a korábbi, falklórnak nevezett formációk között, hogy ezt definíciónkban is meg kell ragadnunk. K. Marx gondolata segíthet itt, aki a kapitalizmus kialakulásáról szólván hangsúlyozta, hogy ez az első társadalmi formáció, amelyben a természet adta közösségek végképp megszűnnek, és az egyén leszakad a közösség köldökzsinórjáról. Ennek következtében a közösségi jelleget messzemenően képviselő folklórban is mélyreható változások történnek; a kapitalizmus kizsákmányolt osztályának, a munkásosztálynak szellemi kultúráját csak a folklór örökösének, folytatásának nevezhetjük, de nem azonosíthatjuk magával a folklórral. ● Bizonyos mértékig elég az antik társadalmi formációt ille­tően is megszorító megjegyzéseket kell tennünk: hiszen itt a rabszolgák folklórja mellett a plebejusok művészete is sok olyan vonást képvisel, amelyet a folk­lórhoz hasonlónak nevezhetünk, sőt e korszakban még a „hivatásos” művészet kibontakozása is csak megkezdődött. Mindezeket összevetve azt mondhatjuk, hogy társadalomtörténetileg csak az osz­tálytársadalmak kizsákmányolt osztá­lyaihoz kapcsolhatjuk a folklór fogal­mát, és ennek legtisztább formáját a jobbágyparasztság folklórjában találhat­juk meg, a korábbi és későbbi társadal­mi formációkban más tényezők is figye­lembe veendők. Ebből érthetjük meg, miért bukkant fel a definíciókban már korán a csökevény, a közösségi jelleg, a népiség, vagy akár a parasztkultúra a folklór magyarázó szinonimájaként. De­finíciónk ily módon a korábbi meghatá­rozások ötvözetét is adja, és ehhez szinte felesleges hozzátennünk, hogy eszerint a folklór elsősorban (sőt szinte kizáró­lag) az európai társadalomtörténet terméke, amelyet legfeljebb a kivándorlók, telepesek juttattak el más kontinensekre (telepesfolklór). ● Terjedelmileg is igen vitatott a folklór terminus, a fogalom terü­letének határairól különféle elgondolások alakultak ki. Folytatva a definíciók felsorolását, a következő elgondolásokat említhetnénk meg. 6. A folklór egyenlő a folklór jellegű irodalommal, más művészetek (pl. népzene, néptánc stb.) nem tartoznak ide 7. A folklór csak a rítu­sokkal hagyományozott művészetekre terjed ki, ide tartozik tehát a hagyományos népköltészet, a tánc vagy a zene hagyományozott fele, de nem sorolhatjuk ide a szórakoztató művészeti ter­mékeket, illetve az alkalomhoz kötetlen művészkedés termékeit. 8. A folklór minden olyan művészet gyűjtőneve, me­lyet a definíció másik felében meghatározott társadalmi csoport teremt. 9. Eh­hez közel áll, bár tágabb az, a meghatározás, amely nemcsak az illető tár­sadalmi csoport áltaI készített, hanem egyáltalán az általa használt művészeti termékekre is kiterjed, tekintet nélkül e termékek eredetére (→félnépi köl­tészet, népiesség, tömegkultúra számos terméke). 10. Még tágabb megha­tározásként nem csupán a művészi termékek, hanem egyáltalán a társadalmi tudat képződményei (tehát a néphit, népszokások stb.) is a folklór területére tar­toznak ● E körülhatárolási kísérletek közül a legtágabbat (bír bizonyos megszorítással) nevezhetjük a nálunk bevett, alkalmazott megoldásnak. A folklóron belül a →szinkretizmus jelességei úgyis összefogják a különböző művészeteket és műfajokat, sőt még a társadalmi tudat más szféráit is. Ezért célszerű a teljes társadalmi tudatot folklór jellegűnek tartani, beleértve annak művészi, „tudo­mányos”, „filozófiai” „gyakorlati” tu­dati szektorait egyaránt. Ami pedig az eredet kérdését illeti, itt a →folklorizmus és a folklorizálódás sokrétű jelenségeinek egyenkénti felvetése és megkülönböz­tetése után akár az illető osztály teljes tár­sadalmi tudatát folklór jellegűnek nevez­hetjük. ● A világirodalommal való kap­csolatok szempontjából a folklór jellegű iro­dalom (ismertebb elnevezéssel a →népköl­tészet) az a téma, amellyel közelebbről fog­lalkoznunk kell. A folklór kialakulása az osztálytársadalmak keletkezéséhez kap­csolódik. Az őstársadalmakban és a pri­mitív társadalmakban az első szinkretizmus (→szinkretizmus) következtében nem csupán a későbbi önálló művészetek (zene, tánc, irodalom stb.) csírái azono­sak, hanem a társadalmi lét és társadalmi tudat későbbi időkben önállóbb szférái (munkatevékenység, társadalomszervező szokások, hiedelmek, rítusok, művészeti alkotások) is szorosan, elvá­laszthatatlanul összekapcsolódnak, és természetesen nincs osztálykülönbség sem az egyes jelenségek között. Amikor a társadalom a kizsákmányolásra épül, előbb az uralkodó, elnyomó osztály művészete (a „hivatásos művészet”) alakul ki, amely rögtön messzemenően befolyásolja, elnyomja, kizsákmányolja a folklór jellegű művészeteket is. Ez a kapcsolat összetett. Az elnyomó osztály művészete merít a korábbi ősművészetből, később a folklór jellegű művészetekből, ugyanakkor azonban rájuk erőszakolja a maga művészetét is, mégpedig minél ideologikusabb szférát veszünk példának, an­nál tudatosabban, szervezettebben, bru­tálisabban. Ez a kapcsolat ugyanakkor nem csupán gátat vet a folklór művé­szet szabadabb fejlődésének, hanem ke­retet is ad neki: így szerveződnek meg a műfajok, a korstílusok, az előadás kö­rülményei, állandósulnak a legfontosabb tematikus, tartalmi, formai felismerések. Nem lehet egyoldalúan, csak →leszállott művelődési javak elméletéből (→gesunkenes Fulturgut) kiindulva jellemezni ezt a folyamatot. A folklór művészetek adnak is a kölcsönhatás folyamán a hivatásos művészeteknek: ahogy a visszahozhatat­lan múltba vész az ősművészet, a folklór a maga →recens archaikumával a múltak letéteményesévé, a közösségi hagyomá­nyok hordozójává válik, még ha igazi, folyamatos művészettörténelem a „hiva­tásos” művészetben alakulhat is csak ki. ● Az egyes társadalmi formációk váltásánál a korábbi kizsákmányolt osz­tály folklórja nem közvetlenül folytató­dik sem az új elnyomó osztály, sem az újabb elnyomott osztály művészetében. A klasszikus antikvitás folklórja közve­títésekkel, a hivatásos művészet útjain is járva, részeiben jutott el a jobbágyság folklórjába, és a jobbágyfolklór sem tel­jes egészében épült bele a későbbi →munkásfolklórba. Napjainkban a folklór elhalásának vagyunk tanúi, és aminek a helyét átadja, nem közvetlenül azonos vele, inkább áttételesen kerül ismét sze­rephez a folklór a tömegkultúrában, a népies és népi irányzatokban, bizonyos fokig még a napjainkban kibontakozó új, nemzeti művészetek egyes ágaiban is (pl. az ún. harmadik világ országaiban). ● Tartalmilag a folklór egyes területei között időbeli vagy rangsorbeli különb­ségeket nehéz megállapítanunk, noha nyilvánvaló pl., hogy másként és más-kor alakult ki a folklór jellegű dráma, mint a folklór jellegű szobrászat. Álta­lában azt mondhatjuk, hogy nagyjából egyszerre bontakoznak ki a folklór művészetek kezdeményei, de a legnagyobb önállóságra és jelentőségre csakhamar a folklór jellegű irodalom, a népköltészet jut, amelyen belül viszont az epika túlsúlya jól megfigyelhető a drámával vagy a lírával szemben. A folklór jellegű zene és tánc a második szinkretizmus sajátos­ságainak megfelelően rendszerint hozzákapcsolódik a folklór jellegű irodalomhoz, leginkább természetesen a drámá­hoz, de az epikához és a lírához is. A voltaképpeni szokásköltészet itt ugyan már csak egyes részeiben található meg, de a folklór jellegű →népi színjátszás, →bábjáték, egyáltalán az →alkalmi költészet számos példája bizonyítja a ten­dencia meglétét. A társadalmi–történeti fejlődés során nagyszabású átalakulás zajlik le a folklór művészetek rendsze­rében: előtérbe kerülnek a szubjektívabb, egyben művészileg bonyolultabb formák. Közéjük sorolhatjuk a népköltészeten belül a liroepikus és a lírai formák megjelenését, az epikus formák epikolirikus formákká válását, a szokásköltészet he­lyén a népi dráma felbukkanását, de ezektől elválaszthatatlan folyamatként a tisztán hangszeres vagy tisztán énekelt zene, a párostáncok, általában az alkalomhoz nem kötött zenei és táncos műfajok. a díszítőművészetben az em­berábrázolás, a mitikus vagy hiedelemszerű elemektől való fokozatos távolabb kerülés jelenségeit. Mindez a folyamat nem áll meg a folklór határán, továbbhaladva az amatőr művészet, a lokális művészet, a félnépi művészet számos fajtáját hozza létre. Bár ezek motívumaik­ban rendszerint közel állnak a korábbi folklórhoz, azzal mégsem azonosíthatók. ● A „hivatásos” művészetek és a folklór művészetek kölcsönhatását a folklorizmus, ill. a folklorizálódás kategóriáihoz kapcsoljuk. Mindkét jelenség történeti korszakokra bontható, és egyenként vizs­gálandó. Kettejük között a hagyomá­nyos folklór virágkoráig bezáróan a folklorizálódás nevezhető terjedelmesebbnek, később, különösen a 20. sz.-ban azon­ban (a —neofolklorizmus révén) a mér­leg nyelve az ellenkező oldalra billent. Nem csupán az irodalom, hanem min­den más „hivatásos” művészet is ismeri e kapcsolatpár tényeit, talán mégis az irodalom folklorizmusa a legnagyobb, ehhez csak a tánczene folklorizmusát mérhetjük jelentőségében. A hagyomá­nyos folklorizmushoz kevéssé vegyítve, újabban azonban mindinkább tarka összevisszaságban együtt jelentkezik ezzel az egzotizmus, (→egzotikus irodalom) olykor akár a —primitivizmus is: hiszen közös bennük a hivatásos művészettől tudatosan hangsúlyozott eltérés. ● Ami a folklór jellemző vonásainak kutatását illeti, ez a különböző feladatoknak megfelelően igen különböző tudományos módszerekkel rokonítható. A tények összegyűjtésének módszerei a szociológiából, néha a pszichológiából származnak (in­terjú módszer, kérdőívek, közösségvizs­gálatok), céljuk a folklór jelenségek életmódjának a megismerése, ábrázo­lása. Ha ezt a hagyományozó közös­ség vizsgálatával kívánják megoldani, eljárásuk a →hagyományozás jelenségeire összpontosul, módszerüket a →közösségi költészet koncepciója határozza meg. Má­sik, gyakori megoldásként a hagyomá­nyozó egyéniség kutatása, megfigyelése válik döntő céllá, ez esetben az →egyé­niségkutató iskola által kidolgozott ku­tatási módszereket használják fel, leg­alábbis elvben alkotáslélektani szempon­tok figyelembevételével. Az összegyűj­tött anyagok tárolása rendszerint archívumokban történik. Az archiválás módja nagyjából a filológia elveit követi, és ezzel kapcsolatban alakult ki a folk­lorisztikában a →változat, típus, motívum, formula, redakció kategóriája, ugyanis e tartalmi–formai rendszerező fogalmak segítségével kísérelték meg elhelyezni az összeszedett, egymáshoz nagyon hasonló, egyszersmind azonban minden vonásában változékony, egymástól eltérő ada­tokat. Elvi módszerré is vált ez, a rendszerezés, legkivált a földrajz-történeti irányzat módszertanában, ahol mindeme kategóriák a sajátos folklór-művészettörténet fogalmaiként jelentek meg, és az átadás, átvétel, elterjedés, eredet kér­déseit magyarázó kulcsszavakká lettek. Ennek a megoldásnak számos előnye volt, és a filológiai módszerek beáram­lásával egyszerre a pontos folklór-analízist hozta létre, mindazonáltal az eredmények kisszerűekké váltak, nem tör­tént különbségtétel →tipológikus egyezés és →genetikus egyezés között, háttérbe szorult a társadalmi–szociológiai ma­gyarázat, az esztétikai értelmezés pedig felszínes, közhelyes megállapításokban merült ki. ● Több oldalról is újító törekvések felbukkanása változtatta meg e helyzetet a 20. sz. húszas éveitől kezd­ve. A funkcionalista irodalomszemlélet az egyes művek, műfajok közvetlen tár­sadalmi szerepét mutatta be, a válto­zatokat, egyéneket, stílusokat egyaránt így értelmezte. A →kultúraminta-kuta­tások (némileg hasonlóan az →etnoling­visztikai irodalomszemlélet elgondolásaihoz) azzal kísérleteztek, hogy egész kö­zösségek („kultúrák”) teljes művészi ter­mését egységes egészként, a kultúra adott változatát sajátosan kifejező életszemlé­letként és életstílusként értelmezzék. A különböző morfológiai és strukturalista irányzatok pedig nem csupán az egyedi alkotások, műfajok, akár egész stílusok, művészetek szerkezeti–megformáltságbeli vonásait hangsúlyozták, hanem eze­ket rendszerint összekötötték a művészi gondolkodás bizonyos válfajaival, módszertanilag igen közel járván a fenomeno­lógiai irodalomtudomány elgondolásaihoz. A társadalomtörténeti kiindulópontú megközelítések vagy a történelmi ma­terializmust választják iránytűnek, és ez esetben olykor túl általánosan fogalmaz­zák meg folklór és társadalomtörténet összefüggéseit; vagy a művészetszocio­lógia eredményeit alkalmazzák, ami meg azzal járhat, hogy a feltárt összefüggések kevéssé jelentősek. Legújabban a →kul­túratipológiai irányzat (nemegyszer hatá­rozottan szemiotikai ihletett módsze­rekkel) kísérelte meg azt, hogyegyez­tesse a kétféle megközelítés előnyeit. Elgondolása egy világméretű, társadalom- és folklór-tipológiai jellegű szintézisben valósulhatna meg igazán, amelynek egyelőre csak a terve, távlatai merülhettek fel. ● A folklór kutatásának egyik legfonto­sabb területe, ahol azonban a különböző nézetek összekeveredve, olykor kibonthatatlanul is gomolyognak: az esztétikai, művészi értékelés. Nem szilárdult még meg, melyek is a folklór művésziségének legalkalmasabb rendező kategóriái, és ezek milyen módon függnek össze egymással. Éppen ezért csupán a legfontosabb ilyen fogalmakat említhetjük itt meg. I. A ha­gyományosság kategóriáinak a középpont­ba állítói azzal érvelnek, hogy a folklórban az eredetiség és az egyéniség voltaképpen nem nyilvánul meg önálló jelenségként. A folklór művészisége abban áll, hogy megőrzött régiessége (recens archaikum) az emberiség társadalomtörténetének és művészettörténetének hajdani szakaszaira utal. Ezzel összefüggésben a folklór megjelenési formái is hagyományosak, alkalomhoz kötöttek. 2. Közel áll ehhez a közösségi jelleg dicsérőinek véleménye, akik azt hangoztatják, hogy a „hivatá­sos” művészet sokszor kóros individua­lizmusa helyett a folklór mindig közös­ségi, kollektív jellegű jelenség; műfajainak, egyes alkotásainak közvetlen tár­sadalmi haszna, funkciója van, ami egy­szersmind megóvja a folklórt a formalizmus ürességétől is. 3. Megint egy lépés­sel továbbjutnak azok, akik egyenesen demokratikus jelleget vélnek felfedezni a folklórban (sőt ide utalnak sok min­dent a félnépi költészet termékeiből is, ha ezek demokratikus jellegű alkotásoknak nevezhetők); ez a jelleg a folklór haladó, olykor egyenesen a társadalmi forradalmat sürgető eszméiből származ­na. 4. Nagyjából ugyanez a gondolat, némileg másképp megfogalmazva előkerül a folklórban a →népiség megnyil­vánulását keresők szavaiban is. Ez utób­bi fogalom kissé tágabb körű a demokra­tizmusnál, de ami pozitív értéktartalmát illeti, egyezik amazéval. 5. A művészi módszer szintjén ugyanez az elgondolás a folklór realizmusát állítja a középpontba, vagyis a „hivatásos” művészet értékeként felfogott kategóriát mutat fel a folklórból is. 6. Olyan elgondolás, amely speciálisan folklór eredetű művészi vonásban vagy vonásokban keresné a folklór értékét, tulajdonképpen nem jelentkezett. Még leginkább a →variá­lódás jelenségeinek esztétikai értékelése történt meg, ezt azonban inkább megjelenési formaként, mint esztétikai minőségként, értékként fogták fel a kuta­tások. ● Mindegyik állításban felfedez­hetjük a tények bizonyos csoportjához való ragaszkodást, ugyanakkor azonban rögtön meg kell említenünk két módosító tényezőt is. Egyrészt az egyik vonás megléte még nem zárja ki a másikat, sőt nem is helyettesítheti azt. Van olyan folklór alkotás, amelyre jellemző a hagyományosság, de amelytől idegen a realizmus (pl. a →hiedelemtörténetek), mások közösségi jellegűek, de nem de­mokratikusak (egyházi népénekek); a példákban a különböző kategóriák egy-mással szembeállíthatók, máskor viszont inkább kiegészítik egymást: pl. a →katonanótákban megnyilvánulhat a népi de az ennél tágabb kategória, a demokratizmus is. Másrészt ezek az egyes kategóriák önmagukban sem jellemzik kizárólagosan a folklórt, a folklóron ellentétük is megtalálható. Éppen egyéniségkutató iskola mutatta ki, hogy a hagyományosság mellett él a folklórban az →eredetiség és az újítás is. A demokratikus, olykor egyenesen forradalmi alko­tásoknak (pl. szólások, közmondások) egy-két szó változtatásával éppen ellen­kező értelmű, belenyugvásra, meghu­nyászkodásra sarkalló, antidemokratikus, népellenes változata is él. Az →élménytörténetekben realisztikus és fantasztikus elemek egymás mellé kerülhetnek. Azzal foglalhatjuk össze mindezt, hogy a folklór esztétikai jellemvonásait dialektikus értékpárok csoportjainak foghatjuk fel, ame­lyek ugyan egyenként is megközelíthe­tők, megkülönböztethetők egymástól. igazában azonban csak egymással való összefüggésükben érthetők meg. Amikor a „hivatásos” művészet merít a folklór­ból, néha csakugyan egyetlen vonást emel át, ez azonban mégsem esztétikai mérlege a folklórnak; és olyan példákat is idézhetnénk, ahol az így átvett vo­nások egymásnak feleselnek, vagy éppen összhangjukban jelennek meg. Puskin folklorizmusából a szabadságvágy érez­hető ki, Goethe folklorizmusa a klasszi­cista hagyományosságot fedezi fel, a Grimm-testvérek indogermán örökséget látnak a német népmesékben, amelyeket L. Tieck és még inkább E. T. A. Hoff­mann időtlen fantáziajátéknak értelmez. I. Calvino az avantgarde-on edzett abszt­rakt költészet fegyvertárának tekinti ugyanazt a mesetípust, amelyet M. Gorkij a forradalmi romantikában hasznosított. ● Még azt is hozzátehetjük, hogy esztétikailag és értékükben is igen külön­bözhetnek egymástól a folklór egyes tartományai. Nem csupán a népzene és az eredetmonda más és más, hanem nagyjából azonos műfajok is esetenként különbözhetnek. Országonként, kultúránként, népenként, vallásonként, korsza­konként különböznek pl. egymástól a viccek. Ugyanaz a történet ma és itt mást jelent, mint tegnap vagy máshol. Ez a változékonyság nagyobb, mint a „hivatásos” művészetek keretein belül, ahol ha vannak is variánsok, különböző értelmezések, különféle felfogásban ké­szült előadások, „rendezések”, az alapul vett művészeti alkotás mégis sokkal inkább rögzített, egyedi, mint a folklór­ban, ahol voltaképpen egyetlen szilárd pontra sem bukkanhatunk a változatok minden irányba hömpölygő tengerében. A folklór kutatói hosszú ideig tagadták mivel úgy vélték, e tény bevallása csökkenthetné a folklór értékét, népszerűségét. Ma már tudjuk, éppen ebben a mélységesen dialektikus vonásban láthatjuk a folklórnak nemcsak sajátszerűségét, hanem esztétikai értékének is legfontosabb, egyszerű közönsége és felhasználói, de akár esztéták által is a legtöbbre becsült minőségét. ● A folklórra jellemző dialektikus értékpárok közül legalább még kettőt külön is meg kell említeni, és ezek egymással is szoros kapcsolatban állnak. Aktuális funkció és történetiség elválaszthatatlan a folklór alkotásokban. Pillanatonként változó, al­kalmi körülményekhez illő, alkalmi kö­zönséghez szabott, alkalmi előadók által közvetített a folklór, ugyanakkor azon­ban mélységes régiségből szólalhat meg.
„A hamarkodó macskának vakok a kölykei” — mondja a magyar szólás, a hirtelenül elvégzett munka hiábavalóságát hangsúlyozandó, ugyanez a szólás azonban már a sumérok körében, vagyis négyezer évvel ezelőtt is ismert volt. A „két testvér" mese az óegyiptomi iro­dalomból, állatmesék a szanszkritból ismertek, és ma nagyjából azonos cselek­ménnyel az európai népek folklórjában találhatók meg. Amint a példákból is kiviláglik, egyszersmind a nemzeti és nemzetközi jelleg is elválaszthatalan egymástól. A folklór alkotások rendkívül szorosan tapadnak ahhoz a helyhez, ahonnan ismerjük őket, nem csupán a nyelvi kötöttség, hanem a közvetlen környezet eseményeihez, szereplőihez való ragaszkodás is állandó jellemvonásuk. Ugyanakkor nemcsak egyes motívumok, típusok, hanem egész alkotások és műfajok hatalmas területen elterjedtek, ismertek. Egyetlen példa: a mi közismert Árgírus-mesénk több változatban ismert a magyar nyelvterületen, azt mondhat­nánk, a 26 feljegyzés egyenletesen szétszóródik. A nemzetközi mesekatalógusok tanúsága szerint azonban világszerte sem kevésbé kedvelt történet, közel 40 nép ismeri. Csak eddig több ezer változata került archívumokba, és ahol üres a térkép, inkább csak a megfelelő mélységű kutatás és nem maga a mese hiányozhat. A hagyományos folklorisztika egyes-egyedül a →migráció révén magyarázta egyes folklór alkotások nemzetköziségét, az újabb, tipológiai kutatások azonban számtalanszor bebizonyították, hogy sok esetben az azonos jellegű társadalmi és művészeti fejlődés hasonló formákat hoz létre, amelyeket nem genetikus, hanem tipológikus egyezésnek nevezhetünk. Feltűnő hasonlóság figyelhető meg például az Oidipusz-mítosz és amerikai pueblo­indián történetek vagy a legkisebb leány­ról, árvagyerekről szóló európai mesék és óceániai mitikus történetek, a nyugat-szudáni hősepika és a szibériai népek hősepikája kovács szereplői között. For­mai egyezésekre is hivatkozhatnánk: az általában négysoros „strófák"-ba szer­veződő →röpdalokban pl. a harmadik sor szövege a leginkább változó, és ha a strófa rímes, e sor a leggyakrabban rímtelen; szinte függetlenül a dalok nyel­vi, kulturális hátterétől, ugyanezt talál­juk a norvég, az orosz, az arab, a perzsa, a maláj vagy akár a magyar négy-sorosokban. Az archaikus epikának pl. kedvelt stilisztikai eszköze a poláris for­mulák alkalmazása, egymással látszólag ellentétben álló kifejezések összekapcsolása, amelyek voltaképpen a cselekvés valamely mozzanatának epikus stilizált­ságát adják. A magyar mesekezdő „hol volt, hol nem volt” és a szicíliai mesekezdő „vagy volt, vagynem volt” egy­aránt azt jelentik: 'epikus stilizáltságú időben történt', és rokoníthatjuk ezzel a technikával az obi-ugor epikus énekek formuláit: „sokat ment, keveset ment”, az orosz bilinák ismétlődő részeit: „a hetedik cárságban, a nyolcadik király­ságban”, de akár Vergilius szavait is: „háromszor vagy négyszer boldogok voltak azok, akik atyáik földjén halhattak meg”. ● Nemzeti és nemzetközi, recens és történeti vonások dialektikus egymásmellettisége leginkább egyes alkotások, előadási alkalmak keretében nyilvánul meg. A folklór nagy rendező kategóriái, a műfajok, még inkább a műfajok csoportjai, hierarchiái egyértelműen a tár­sadalmi–történeti fejlődés tükröződését adják. Egész folklórok egymással való összevetésére, teljes jellemzésére éppen ezért az a módszer látszik a legalkal­masabbnak, ha a benne részt vevő jelen­ségek egészét társadalomtörténeti és ti­pológiai módszerrel hasonlítjuk össze. Ezzel a módszerrel juthatunk el a lokális jelenségektől a nemzeti folklórokig, majd ezen túl világrészek és társadalmi for­mációk folklórjáig, legvégül pedig álta­lában a világfolklór területileg is, társa­dalomtörténetileg is egyetemes, összefog­laló, legfőbb rendező kategóriájáig. E néven nevezhetjük az egész világ folklór jelenségeinek összességét. ● Anyagbőségében is számottevő a folklór. Természetes, bár ritkán hangsúlyozott tény, hogy egészen a legutóbbi időkig az emberiség számban is döntő többsége elzártan élt a „hivatásos” művészetektől, a maga számára többek között a folklór formáit használta. Csak az európai parasztság köréből népenként milliókra rúg a már archívumokban található feljegyzések száma. Csaknem minden európai nép rendelkezik (nemegyszer több) folk­lórarchívummal. Világméretben jelentős még több, Európán kívüli folklórarchívum, ezek egyben kutatóhelyek is: Kanadában, az USA-ban, Latin-Amerikában, Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában rendszerint egyetemi intézetek, kutatóintézmények mellett találhatók. Együttvéve mintegy százmilliókra tehető a feljegyzett, összegyűjtött folklór alko­tások száma: a világ folklórja együttvéve gazdagabb, de régibb múltú és nagyobb jelentőségű is, mint a világ bármely nyelvű „hivatásos” irodalma; csupán abban különbözik attól, hogy ezerszerte kevésbé maradt meg, ezerszerte kevésbé kutatták át, és ennek következtében igazi mélységét még most sem ismerjük. A népek művészi tevékenységének nagyobb hányada — a „hivatásos” művészet sok­kal kedvezőbb megmaradási arányát, és a csakugyan nagyszabású folklorisztikai kutatómunkát is beszámítva — nyom­talanul elveszett; legfeljebb következ­ményeiben, töredékeiben, az általa be­folyásolt későbbi művekben nyomozha­tunk utána ma is. Ennek megemlítése nélkül pontatlan lenne képünk a világ művészetének történetéről. ● 2. számos ország nyelvhasználatában a folklór kutatása (→folklorisztika), mégpedig vagy kizárólagosan (és ekkor a kutatás tár­gyát nem így nevezik), vagy bővített értelemben (amikor ez a szó egyformán jelöli a kutató tudományt és annak tárgyát). Mivel mind a folklórnak, mind a folklorisztikának igen különböző felfogásai élnek egymás mellett, és a legeltérőbb értelemben használatos e megnevezés, nehéz általában érvényes defi­nícióját adni. Rendszerint megkísérelték, hogy a folklór speciális sajátosságaihoz alkalmazzák, tartalmi szinonimájaként ezért használták a „hagyománytudo­mány”, „népélettudomány”, „néptudomány” terminusokat is. ● (→még folk­lorisztika, népköltészet, irodalom és folklór, ősköltészet, etnológiai irodalomszemlélet, néprajzi irodalomszemlélet)

Irodalom:

W. Thoms (A. Merton álnéven): Folklore (The Athenaeum, 1846. aug. 22.); E. B. Tylor: Primitive Culture (1871); G. L. Gomme: Handbook of Folklore (1887) ; W. Wundt: Völkerpsychologie (1900—1920); P. Sébillot: Le Folklore (1903); A. A. Potyebnya: Iz zapiszok po tyeorii szlo­vesznosztyi (1905); W. G. Sumner: Folkways (1906); Katona L.: Irodalmi tanulmányai (1912); O. Böckel: Psychologie der Volksdichtung (1913); H. Nau­mann: Primitive Gemeinschaftskultur (1921); E. Cosquin: Etudes folkloriques (1922); A. van Gennep: Le folklore (1924); K. Krohn: Die folkloristische Arbeitsmethode (1926); B. Mah­nowski: Myth in Primitive Psychology (1926); B. Croce: Poesia popolare e poesia d'arte (1929); A. Espinoza: La ciencia del folklore (1926); A. Jolles: Einfache Formen (1929); A. L. Krappe: The Science of Folklore (1930); V. M. Zsir­munszkij: Problema folklora (Szergeju Fedorovicsu Oldenburgu, 1934); P. Saint­yves: Manuel de folklore (1936); A. van Gennep: Manuel du folklore francais contemporain (1943—1958); E. Hoff­mann-Krayer: Kleine Schriften zur Volks­kunde (1946); V. J. Propp: Szpecifika folklora (Trudü jubilejnoj naucsnoj szesszik Leningradszkogo goszudarsztvennogo unyiverszityeta, 1946); J. St. Bystron: Kultura ludowa (1947); L. de Hoyos Sainz—N. de Hoyos Sancho: Manual de folklore (1947); M. Mauss: Manuel d'eth­nographie (1947); C. W. von Sydow: Selected Papers on Folklore (1948): Standard Dictionary of Folklore, Mytho­logy and Legend (1949); Marót K.: A népköltészet elmélete és magyar problé­mái (1949); K. ter Laan: Folkloristisch woordenboek (1949); S. Erixon: Ethno­logie régionale ou folklore (Laos, 1951); S. Caramella: Definizioni del folklore (An­nali del Museo Pitré, 1951—1953); A. Ramos: Estudos de Folk-lore (1952); P. Toschi: Il folklore (1952); Four Symposia on Folklore (1953); A. Povina: Teoria de folklore (1954); P. de Carvalho Neto: Concepto de folklore (1955); S. Thompson: Motif-Index of Folk Literature (1955—1958); M. Griaule: Méthode de l'ethnographie (1957); A. Marinus: Essais sur la tradition (1958); Problemü szovre­mennoj folklorisztyiki (1958); V. Csicse­rov: Voproszü tyeorii i isztorii narodnogo tvorcsesztva (1959); R. M. Dorson: Ame­rican Folklore (1959); J. R. Beaver—G. W. Boswell: Fundamentals of Folk Literature (1962): R. Th. Christiansen: European Folklore in America (1962): A. I. Lazarev: Folklor kak iszkussztvo (1962); N. F. Babuskin: Omarkszisztszko­leninszkih osznovah narodno-poetyicsesz­kogo tvorcsesztve (1963); G. d'Aronce: Schema di classificazione del materiale folklorico (1964); K. S. Goldstein: A Guide for Field Workers in Folklore (1964); Metogyicseszkaja zapiszka po arhiv­nomu hranyenyiju i szisztyematyizaeii folklornüh matyerialov (1964); J. Vansi­na: Oral Tradition (1965); L. Bodker: Folk Literature [Germanie] (1965); K. W. Clarke—M. W..Clarke: A Folklore Reader (1965); A. Dundes: The Study of Folklore (1965); Ortutay Gy.: A világ népei (1965); A. B. Rooth: Folkiig diktning (1965); G. Cocchiara: Le origini della poesia popolare (1966); K. Sz Davletov: Folklor, kak vid iszkussztva (1966); V. Je. Guszev: Esztyetyika folklora (1967); Fältarbetet (1968); H. Bausinger: Formen der „Volkspoesie” (1968); J. H. Brunvand: The Study of America Folklore (1968); A. Dundes: Every Man His Way (1968); N. V. Novikov: Folklori hudozsesztvennaja szamogyejatyelnoszt (1968); J. Sviták: Lindsky smysl kultury (1968); V. P. Anyikin: Folklor kak kollektivone tvoresesztve naroda (1969); Kontinuität? (1969); D. P. Biebuyck: Tradition and Creativity in Tribal Art (1969); Dömötör T. —Katona I. — Ortutay Gy.—Voigt V.: A magyar népköltészet
(1969); P. G. Bogatürjov–R. Jakobson: A folklór sajátos alkotásmódja (R. Jakobson: Hang–jel–vers, 1969); Absehied vom Volksleben (1970); M. Lüthi: Volksliteratur und Hochliteratur (1970); Folklor i etnografija (1970–1974); W. H. Goodenough: Description and Comparison in Cultural Anthropology (1970): Gh. Vrabie: Folclorul (1970): Vrtes Populares 1970—1973); E. M. Meletinskij: Structural Typological Study of Folklore (Social Sciences, 1971); P. G. Bogatürjov: Voproszü tyeorii narodnogo iszkussztva 41971); M. S. Edmonson: Lore (1971); E Köngäs Maranda —P. Maranda: Structural Models in Folklore (1971); Hoppál I.—Voigt V.: Strukturális folklorisztikaI—II. (1971—1972); Folcloristica (1971— 1975); R. M. Dorson: Folklore and Folklife (1972); Voigt V.: A folklór alkotások elemzése (1972); Voigt V.: A folklór esztétikájához 1972); A. Cirese: Cultura egemonica e culture subalterne (1973); Szpecifika folklornüh zsanrov (1973). A népköltési (folklór) alkotások kritikai kiadásának szabályzata (1974); A szájhagyományozás törvényszerűségei (1974); Dömötör T. —Katona I. — Ortutay Gy.—Voigt V.: A ma