utópisztikus irodalom
VIL16 257-258 | többekkel közösen | részcímszóa középkorban a mitikus-vallásos-mesés utópiaképzetek a →folklórban, a →vallásos irodalomban és a →lovagi irodalom kalandtörténeteiben éltek tovább. Európa valamennyi népének képzeletében elevenen élt az a hiedelem, hogy valahol létezik a földi Paradicsom országa, a „tejjel-mézzel folyó Kánaán” (angol Cokaygne, francia Coquaigne, ír Szent Brandanus szigete, német Schlaraffenland stb.), ahol a természeti bőség (kandiscukorból vannak a hegyek, a forrásokból bor vagy az élet vize folyik, a fákon drága fűszer vagy gyémánt terem, a paloták üvegből vannak vagy mézeskalács a háztető és kolbászból fonják a kerítést), illetve a csodálatos szerkezetek áldásait („terülj-asztalkám”, repülő szőnyeg, a Kalevala szampója stb.) békés boldogságban, teljes egyenlőségben élvezik az emberek. (A bibliai Kánaán-motívum hatása világosan kitűnik Anonymus „Szép Szegelet”-leírásában is, ahová Álmos vezeti a honfoglaló magyarokat.) Amerika felfedezésének idején e képzetek Eldorádó legendájával egészültek ki, ahol a palotákat aranylemezek, az utcákat drágakövek fedik, az emberek aranyporral hintik be testüket, s az élet vizében is megmártózhatnak. E hiedelmek erősségére jellemző, hogy mind Szent Brandanus szigetének, mind Eldorádó országának felkutatására számos expedíció indult (egyesek még a 18. sz. végén is), és az egyenlőségutópiák szervesen beépültek a jobbágyfelkelések ideológiájába. A népi utópiák hatása kimutatható a hivatásos irodalomban is, pl. a J. Mandeville neve alatt fennmaradt, fantasztikus elemekkel átszőtt útirajzban (1357), az →udvari regény fantasztikus kalandokat (→aventure) leíró részleteiben, leginkább pedig disztópiává torzított alakban (J. Hall: Mundus alter et idem, ‘Az azonos és más világ’, 1605), a tunya élvezethabzsolás undorító tartományainak leírásaiban. ● A vallásos utópiaképzetek a →messianisztikus irodalom, s főként a →chiliasztikus irodalom hagyományaihoz kapcsolódtak. Az ókeresztények, majd a középkori szekták (→szekták irodalma) körében széles körben elterjedt, s időről időre megmegújuló, jellegzetesen utópisztikus hiedelem volt, hogy közeleg az a nap, amikor az erkölcstelen világ („Babilon”, az „Antikrisztus uralma”, a manicheusoknál a „Sötétség”) véget ér, Jézus a mennyekből alászáll ítélni elevenek és holtak fölött, s megkezdődik “Krisztus ezeréves (vagyis örök) birodalmának” („Jeruzsálemnek”, „Isten földi országlásának”, a manicheusoknál a „Fény Birodalmának”) paradicsomi békéje. Savonarola a reneszánsz idején is Isten országának közeli eljövetelét hirdette. E vallásos utópizmus szintén erőteljes lendületet adott a parasztfelkeléseknek (főként Th. Münzer és az anabaptisták törekvéseiben), s még a 17. sz.-i angol polgárháborúban is széles körben elterjedt volt; a puritán eszmék képviselőinek utópisztikus írásai révén a hivatásos irodalomban is megjelent (S. Gott: Nova Solyma, Új Solyma’, 1648). ● E képzetek természetesen az európai kultúrkörön kívül, a világ minden táján megtalálhatók. Az →Ezeregyéjszaka meséitől a kínai államelméleti munkákig a legkülönfélébb műfajú, világnézetű irodalmi és folklór alkotásokban bukkannak fel utópisztikus leírások, elgondolások stb. ● Önálló műformaként azonban az utópia csak a
16. sz.-ban, Morus Tamás – e kifejezést is megteremtő – Utópiájával (1516) lépett fel. E mű egy portugál hajós elbeszélésének keretében kommunisztikus (a magántulajdont és a halálbüntetést eltörlő, általános és titkos szavazással választott vezetők által irányított), a közösen végzett munkára és a puritán erkölcsökre épülő, vallási tekintetben messzemenően toleráns társadalmat állított szembe a korabeli angol közállapotok szatirikus képével. A 17. sz.-ban azután a legkülönfélébb világnézeti áramlatokat képviselő utópisztikus alkotások követték ezt a hagyományt. A leghíresebbek egyike, az itáliai T. Campanella A Napváros (1602) c. párbeszédes filozófiai értekezése a kommunisztikus vonások szélsőségességével tűnt ki. Az ő eszményi társadalmában már minden közös, nemcsak a munkavégzés, a birtokok és vagyonok, hanem az asszonyok és a gyermeknevelés is; a tudomány a munkafeladatokhoz, a vallás pedig a természet törvényeihez igazodik, célja az „ép testben ép lélek” eszménye. E század harmadik nagy utópiája, F. Bacon az Új Atlantisz (1626) c. értekezése viszont a társadalmi rend (a konzervatív monarchia és a patriarchális család) átalakítása helyett a természettudományos kutatásoktól és a technika vívmányaitól – mint az embert a természet urává emelő hatalmaktól – várta az ideális közállapotok létrehozását. ● E híres, máig klasszikusnak tekintett művek mellett a 17. sz.-nak úgyszólván minden eszmeáramlata utópisztikus formában is megfogalmazta a maga jövőelképzelését. S. Hartlib Description of the Famous Kingdom of Macaria (‘Macaria híres királyságának leírása’, 1641) c. műve az angol polgári forradalom hajnalán született államkapitalista illúziókat fejezte ki, Harrington Oceanája (1656) a földreform és a parlamentarizmus, Margaret Cavendish képzelt utazása (Description of a New World Called the Blazing World, ‘A lobogó világnak nevezett új világ leírása’, 1666 vagy 1668) a monarchikus állam, Fénelon Telemákus bujdosásának történetei (1699) c. kalandtörténetekbe burkolt fejedelmi tükre a felvilágosodás szellemében javított abszolutizmus utópiája. Megteremtette a maga utópiáját a →pietizmus (J. V. Andreae: Die Christenburg, ‘A keresztények vára’, eposz, 1626), és a Cseh Testvérek Szövetsége (Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma, 1631) is; a jezsuiták Paraguayban gyakorlati kísérletet tettek egy mintaállam felépítésére (1609—1767), a költők pedig egy „irodalmi állameszméről” álmodoztak (D. de Saavedra Fajardo: República literaria, ‘Irodalmi köztársaság’, allegorikus esszé, 1655). A Föld felfedezetlen területeinek zsugorodása az utópisztikus irodalom számos képviselőjét arra ösztönözte, hogy új helyszínekre ültesse át (a korábbiaktól társadalomelméleti szempontból igen kevéssé különböző) elképzeléseit; ez a Földön kívüli világok ábrázolásának (részben újbóli) divatjához vezetett (F. Godwin: The Man in the Moone, ‘Ember a Holdban’, 1638; J. Wilkins: The Discovery of a World in the Moon, ‘A világ felfedezése a Holdon’, 1638; S. de Cyrano de Bergerac: Holdbéli utazás, 1657 és Histoire comique des états et empires du Soleil, ‘A Nap államainak és birodalmainak komikus története’, 1662). ● A 18. sz.-i fejlődés élén a világirodalom leghíresebb „képzeletbeli utazás”-ainak egyike, J. Swift Gulliver utazásai (1726) c. remeke áll, amely a pozitív (főként a Nyihahák országa) és negatív (főként Laputa és a Struldbrugok országa) utópiák széles színskáláját a korabeli viszonyok legélesebb politikai →szatírájával ötvözte. Ez a szatirikus gúny hatja át Voltaire Candide-jának (1759) utazási beszámolóját is, amelyben a boldogság csak a mesék világában található, Eldorádóban. L. Holberg latinul írt utópisztikus regényében (Klimius Miklósnak föld alatt való útja, 1741) a képzeletbeli expedíció már a Föld mélyébe is behatol; a korabeli francia viszonyokat a majmok országának disztópiája, az ideálisakat – ahol a gyakorlatias szellem szabadon kibontakozhat – a gondolkodó fák országa tükrözi.
Irodalom:
C. Flammarion: Les mondes imaginaires et les mondes réels (1868); A. von Kirchenheim: Schlaraffia politica (1892); E. H. Schmitt: Der Idealstaat (1904); A. Voigt: Die sozialistischen Utopien (1912); F. Brüggemann: Utopie und Robinsonade (Forschungen zur Literaturgeschichte, 1914); E. Salin: Plato und die griechische Utopie (1921); L. Mumford: The Story of Utopias (1922); J. Hertzler: The History of Utopian Thought (1923); R. von Pöhlmann: Geschichte der sozialen Frage und des Sozialismus in der antiken Welt (1925); E. Reich: Der deutsche utopische Roman (1927); A. Doren: Wunschräume und Wunschzeiten (1927); K. Mannheim: Ideologie und Utopie (1929); G. Quabbe: Das letzte Reich. Wandel und Wesen der Utopie (1933); W. D. Müller: Geschichte der Utopieromane (1938); H. Ross: Utopias Old and New (1938); E. Bloch: Freiheit und Ordnung(1947); R. Ruyer: L’utopie et les utopies (1950); M. Buber: Pfade in Utopia (1950); E. Bliesener: Zur Begriff der Utopie (1950); R. Gerber: Utopian Fantasy: A Study of English Utopian Fiction since the End of the Nineteenth Century (1955); Trencsényi-Waldapfel I.: Az Aranykor-mítosz és a Boldogok Szigetei (Hésziodosz: Munkák és napok, előszó, 1955); M. Schwonke: Vom Staatsroman zur Science Fiction (1957); Trencsényi-Waldapfel I.: Bakis-jóslatok (AntTan, 1958); H. Bingenheimer: Transgalaxis: Katalog der deutschsprachigen utopischen-phantastischen Literatur, 1460-1960 (1960); R. Mucchielli: Le mythe de la cité ideale (1960); G. Duveau: Sociologie de l’utopie et autres essays (1961); I. F. Clark: The Tale of Future from the Beginning to the Present Day (1961); Ch. Walsh: From Utopia to Nightmare (1962); H.-J. Krymanski: Die utopische Methode (1963); M. R. Hillegas: The Future as Nightmare (1967); W. H. G. Armytage: Yesterday’s Tomorrows (1968); A. Neusüss (szerk.): Utopie (1968); B. Zases: Histoire des futurs (1968); F. Engels: A marxizmus fejlődése az utópiától a tudományig (Marx-Engels művei, 19. köt., 1969); F. E. Manuel (szerk.): Wunschtraum und Experiment (1970); R. C. Elliot: The Shape of Utopia (1970); Podolszki J.: Az értéktelen értékek felé. A negatív utópia Zamjatyin, Huxley és Orwell regényeiben (Új Symposion, 1970, 58.); P. E. Richter (szerk.): Utopias (1971); Kristó Nagy I.: Huxley három utópiája (Regények, drámák, remények, 1971); H. Swoboda: Der Traum vom besten Staat (1972); P. Versins: Encyclopédie de l’utopie et de la science fiction (1972); R. Willgradter-F. Krey (szerk.): Der utopische Roman (1973); F. Polak: The Image of the Future (1973); A. L. Morton: Angol utópia (1974); S. Lem: Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia (1974); a Világosság utópia-száma (1975, 8–9.); H. G. Schoeffner: Der geplante Mythos. Untersuchungen zur Struktur und Wirkungsbedingung der Utopie (1974); H. L. Berger: Science Fiction and the New Dark Age (1976); H. Lück: Fantastik, Science Fiction, Utopie (1977); Gyertyán E.: A reménytelenség utópiái (ÉI, 1977. okt. 8.); Gedő A.: Vissza az utópiához? (A Politikai Főiskola Közleményei, 1977, 2.); M. Winter: Compendium Utopiarum (1978); G. Seesslen–B. Kling–C. Bogdanoff: Start nach Utopolis (1978); L. T. Sargent: British and American Utopian Literature 1516–1975 (1979); Erdélyi L. (szerk.): Az utópiáról. Válogatás polgári szerzőktől (A filozófia időszerű kérdései, 39., 1979); A. Manguel –G. Guadalupi: The Dictionary of Imaginary Places (1980); W. Biesterfeld: Die literarische Utopie (1982); K. L. Berghahn – H. U. Seeber: Literarische Utopien von Morus bis zur Gegenwart (1982); W. Wosskamp (szerk.): Utopieforschung (1982); D. Szénási Éva: Utópia–ideológia–társadalmi realitás (Filozófiai Figyelő, 1982, 1–2.); L. Kolakowski: A marxizmus és az utópista szocializmus (Filozófiai Figyelő, 1982, 1-2.); Balogh Z.: Utópia és scifi (Medvetánc, 1982, 2—3.); Trencsényi–Waldapfel I.: Az aranykormítosz és a Boldogok Szigetei (Vallástörténeti tanulmányok, 1983); A. Mangel–G. Guadalupi: Von Atlantis bis Utopia (1984); Köpeczi B.: A vadember jelképe Közép- és Kelet-Európában. Magyarok és franciák (1985); B. Cases: Histoire des futurs (1986); D. V. Marsenic: Utópisztikus elemek az új társadalom marxi elképzelésében (Elméleti cikkek, 1987. júl. 30.); Szilágyi Á.: Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl. A negatív utópiák társadalomképe (1988); Urbán L.: Barangolások Magyar Utópiában (Tekintet, 1989, 7.); Sükösd M.: Utópia lovagjai (1990).
