tánc
VIL15 113-114általános értelemben koordinált emberi mozgás, amely a →rítus keretében vált az emberi kultúra fontos részévé, s amely (elszigetelt, modern kísérletektől eltekintve) mindig zenével is összefonódik, s amelyhez gyakran (már a →rítusköltészet révén is) szóbeli, majd írásbeli szövegek is tartoznak. E szinkrétikus formájában (→szinkretizmus) tehát →ritmus tekintetében három kifejezésforma egyeztetett, de egymástól mégis különböző hármas rendszerére épül: a szoros értelemben vett →vers nyelvi közegét megformáló →szövegritmusra, a vele összekapcsolt, de tőle különböző zenei ritmusra és a mozgás ettől is különböző saját dinamikájára. Megkísérelték, hogy e három formát elválasszák egymástól, illetve egyoldalúan csak az egyikből magyarázzák a másikat (pl. a versritmust a zenei vagy táncritmusból, avagy megfordítva); sok leírás, metrikai rekonstrukció emiatt vált tévessé. ● A fejlődés során az irodalom és a táncművészet fokozatosan önállósult, de kölcsönkapcsolataik szorosak maradtak (bővebben →irodalom és táncművészet, táncjátékok). A művészeti mozgalmakban is együtt léptek fel (pl. az →avantgarde irodalmi megnyilvánulásaitól elválaszthatatlan a mozdulatművészet megjelenése), s a →tömegkultúra megnyilvánulásai (fesztiválok, ünnepélyek) keretében fellépő népszerű táncegyüttesek →táncdalai egyben a →szórakoztató irodalom termékei is. ● A folklórban a tánc a →szokásköltészet műfajaihoz kapcsolódik; igen ritkán mimetikus jellegű vagy történeteket megelevenítő. Típusaiban, elnevezéseiben viszont utal etnikus, társadalmi, területi különbségekre (pl. ungareszka, siciliana, cigánytánc, pásztortánc, molnártánc; olykor ezek nemzetközileg különböző formákban jelennek meg, mint nálunk a →kanásztánc néven ismert táncok). A tánc formája is tartalmazza e különbségeket (pl. fegyvertánc és katonatáncok, hajdútáncok, a „lengyel” névre utaló polka és társai), közvetlenül kapcsolódik egy-egy alkalomhoz (pl. menyasszonytánc a →lakodalmi költészet, halotti és temetési táncok a →halálirodalom keretében stb.). Olykor ezek formai szempontból is önállóak (pl. a →gyermekfolklór táncszerű, →rigmusszerű alkotásai). ● A népi táncok irodalmi felhasználása már a romantika idején megjelent (→betyárjáték, népszínmű). A 20. sz.-ban először (1911-ben) az angol népzenekutató. C. Sharp illesztette a felújított néptáncokat a nemzeti kultúra keretébe. Mo.-on legalább három ilyen mozgalomról tudunk. Az 1930-as években a „Gyöngyösbokréta” szervezője, Paulini B. (Kodály Háry Jánosának egyik szövegírója) stilizált, örök magyarnak tekintett táncokat vitt színpadra. Muharay E. és Molnár I. népi esztétikája érvényesült az 1945 utáni „népi táncos” mozgalomban, a népi írók politikai-esztétikai törekvéseitől elválaszthatatlanul. Az 1960-as években a „táncházmozgalomnak” is volt aktuális, a hazai és a külföldi magyar kultúra felé forduló esztétikai és politikai mondanivalója. Ez időben egybeesett az „etnikus táncok” multikulturális tanulásának világszerte megfigyelhető törekvésével, amely olykor az ellenkultúra (→szubkultúra) megnyilvánulása volt. Mindezek a törekvések az irodalomban is jelentkező →folklorizmus és később a →neofolklorizmus keretében értelmezhetők, s erre az esztétika így is tett kísérletet.
Irodalom:
W.O.E. Oesterley: The Sacred Dance (1923); C. Sachs: Eine Weltgeschichte des Tanzes (1923); Ottrubay M.: Ritmus és tánc (1939); Rabinovszky M.: A tánc (1946); Molnár I.: A magyar tánchagyományok (1947); Vitányi I.: A tánc (1963); Siklós L.: Táncház (1977); A.P. Royce: The Anthropology of Dance (1977); Martin Gy.: A magyar körtánc és európai rokonsága (1979); Dienes Valéria: A szimbolika főbb problémái (1981); Pesovár E.: A tánc költészete (2 köt.. 1982); W. Salmen: Tanz im 17. und 18. Jahrhundert (1988); uő: Tanz im 19. Jahrhundert (1989).
