rituális irodalomelmélet
VIL11 796-797ritualista iskola: az etnológia, vallástudomány, folklorisztika és irodalomelmélet keretében kialakult irányzat, amely a mítosz kutatás során azt a véleményt képviselte, mely szerint előbb és fontosabb volt a rítuscselekvés, mint az azt utólagosan magyarázó rítusszöveg, pontosabban az ezt képviselő →mítosz. Már W. Robertson Smith angol szemitológus és vallástörténész e nézetet képviselte, majd az etnológusok közül főként az ún. cambridge-i iskola (J. Harrison, G. Murray és mások), a vallástörténészek közül E. O. James és Lord Raglan e nézetet vallotta. Magyar vonatkozásban legismertebb tanítványuk Marót K., aki a ,.mitológia" kutatása helyett a „ritológia” kutatását tartotta elsőrendű feladatnak. Újabban majd minden mítoszalkotó (pl. J. J. Campbell) használja érveiket, és különböző oldalról bírálták is Frazer következtetéseit, illetve az iskola módszertanát. A strukturalista bírálatot (pl. Cl. Lévi—Strauss) követi a szovjet kritika is (J. Meletyinszkij), az összehasonlító vallástudományban pedig a mítosz mégiscsak önálló egységként való felfogása vált általános nézetté (pl. G. Dumézil). Különösen az angolszász irodalomelméletben T. A. Richards, K. Burke, S. E. Hyman és mások e nézetek alapján interpretálták az irodalmi műveket rítusszövegekként: nemcsak olyan írók esetében (mint pl. W. Faulkner vagy A. Camus), ahol erre maguk az írók is útbaigazítást adtak, hanem minden irodalmi mű értékét e rítusszerűségen, mítoszi jellegben fedezték fel.
Irodalom:
R. Weimann: Az „új kritika” (1965); J. Fontenrose: The Ritual Theory of Myth (1966); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (1974); Nyirő L.: Irodalomtudomány. Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól (1979); J. Meletyinszkij: A mítosz poétikája (1985).
