sanzon
VIL12 512-513általános értelemben a francia dal legismertebb műfaja. Az ófrancia irodalom, majd a trubadúrköltészet keretében különböző lírai, epikai sőt drámai jellegű műfajokat neveznek a latin cantio (‘ének’) szóból származó chanson névvel. Ezek közös vonása, hogy a strófikus verseket az előadó énekli, leggyakrabban ehhez alkalmas hangszerrel kíséri is. Ilyen módon szinte minden világi műfaj ide volt sorolható. Fejlődésének új szakasza kezdődik a 14. sz. végétől olasz majd francia földön. Az új zenei formák keretében többszólamú, áriaszerű változatai is megjelennek (G. Dufay, Josquin Desprez és mások műveiben). Ezek azután az olasz, majd német költészetben a reneszánsz dalokban folytatódnak. A többnyire zenei utasításokkal (ad notam, ritkábban hangjelölés, majd kotta) ellátott gyűjtemények (→chansonnier) hagyománya a koraközépkortól kezdődik és a →kéziratos énekköltészet keretében szinte mindmáig megtalálható. Ezek adják a 16. sz.-tól kezdve egyre gyakrabban nyomtatásban megjelenő gyűjtemények forrásait. A reformáció létrehozza a chanson spirituelle műfaját (→vallásos ének). Az egyszerűbb előadású →vaudeville is ide sorolható. A 17. sz. óta a vidám, gáláns, politikus, szatirikus vagy szentimentális dalok gyűjtőneve. Különösen a francia forradalom (1789) korszakában a →tömegdalok (köztük a Marseillaise, a Ca ira és mások) mind tartalmukban, mind formájukban ezt a hagyományt követik. Ezért érthető, hogy főként a 19. sz.-ban a politikai dal, a munkásdal, sőt a katonadal és az egyházi énekek közül a búcsúsdal milyen sokban éppen ezt a megoldást követi. Természetes, hogy a modern →kabaré, valamint a filmzene és az operett kedvelt, sokszor felhasznált műfajai közé tartozik. Legutóbb is (pl. a partizándal, a protest song esetében) a műfaj életerejét tapasztalhattuk. Német területen a →Lied műfajával szembe állítva elsősorban a →Moritat ilyen jellegű, az ebből merítő irodalom (pl. Brecht műveiben a song) jellegzetesen ilyen. Ám a német irodalom ismeri a munkásmozgalmi és általában a politikai sanzon műfaját, amely egészen a legutóbbi időkig vagy engedélyezett (G. May) vagy üldözött (R. Biermann) volt. ● Meglepő, hogy tematikusan és formailag milyen régiek a mai sanzonok megoldásai. A városi élet szembeállítása a vidékivel, dialektusok és szociolektusok felhasználása, skandalózus történetek és politikai pletykák előadása, a kétértelműségek, szóviccek és az állathangok bárgyú utánzása már az európai középkorból is jól ismert, mégpedig olykor nemcsak a szövegben, hanem a dallamban is. A legismertebb ilyen mű C. Jannequin gyűjteménye, a Les chansons de la guerre... (‘A háború dalai...’, 1537), amely nemcsak egy csata, hanem a vadászat, az állatok és a párizsi utcai árusok „zajait” is zenei módon éreztető sanzonokat nyújt: más műveiben pedig egyenesen paródiamiséket mutat be. Egészen napjainkig (legtöbbször a forrás megjelölése nélkül) sokat merítenek a sanzonszerzők a régi, elfelejtettnek vélt hagyományból. Voltaképpen már a 19. sz.-ban is e hagyomány tudatos továbbfejlesztése következett be (P.-J. Béranger gyűjteménye, Chansons, 1811, majd későbbi kötetei; V. Hugo összeállítása: Chansons des rues et des bois 1865). A német „Vormárz” költői (H. Heine, G. Herwegh. F. Freiligrath stb.) tudatosan ezt az „újított” francia műfajt követik a maguk újtípusú „dalaiban”. A párizsi kommün (E. Pottier), a szociáldemokrata és szakszervezeti mozgalmi dalok, az 1. világháború korszakának katona és politikai dalai, a két világháború közti korszak „agitprop”-költészete, majd német földön a Liedermacher-csoport költészete folytatta e hagyományt. ● Európán kívül csak néhány területről (Kuba, Chile) ismerünk az európaihoz igen hasonlító alkotásokat. Másutt (Afrikában, az arab országokban, Indiában stb.) a szórakoztató dalok hagyománya sokkal inkább helyi jelenségeket használ fel. ● Mo.-on a 15. sz.-tól vannak adataink ilyen népszerű, énekelt dalokra, és ezek a kéziratos énekköltészet, majd a népköltészet keretében váltak elterjedtté. A ponyvairodalom elsősorban a vallásos szövegeket, illetve a borzasztó eseményekről szóló verses elbeszéléseket népszerűsítette. A mo.-i munkásmozgalom dalkincse nemzetközi példákat követ, olykor egyszerűen fordítások révén. A népszínművek dalai, a műdalok, a cigányzene dalai csak közvetve kapcsolódnak az irodalmi sanzon alkotásaihoz, jóllehet a kabaré elég rendszeresen felhasználja ezt a hagyományt is.
Irodalom:
Ch. Nisard: Des Chansons populaires chez les Anciens et chez les Francais (1867); G. Paris — Fr. A. Gevaert: Chansons du XV’ siécle (1875); J-B-Th. Weckerlin: La chanson populaire (1886); J. Tiersot: Histoire de la Chanson populaire en France (1889); O. J. Bierbaum: Deutsche Chansons (1900); C. Pierre: Les Hymnes et les Chansons de la Révolution. Apercu général et catalogue (1904); J. B. Beck: Les Chansonniers des Troubadours et des Trouvéres (1927); C. L. W. Boer: Chansonvormen op het einde de XVe eeuw (1938); H. Davenson: Le livre des Chansons ou Introduction á la Chanson populaire francaise (1944); F. Lesure: Anthologie de la chanson parisienne (1953); K. Budzinski: Die Muse mit der scharfen Zunge. Vom Cabaret zum Kabarett (1961); W. Gurlitt: Musikgeschichte und Gegenwart (1966--1967); G. Erismann: Histoire de la Chanson (1967); Ch. Imbert: Histoire de la chanson el- de l’operette (1967); F. Vernillat–J. Charpentreau: Dictionnaire de la chanson francaise (1968); Voigt V.: Irányzatuk és távlatok a mai munkásdalkutatásban (1968); F. Vernillat J. Charpentreau: La chanson francaise (1971); W. Neef: Das Chanson (1972); Dobszay L.: A magyar dal könyve (1984); Leszler J.: Nótakedvelőknek (1986).
