Vissza a főlapra

Jelmagyarázat:


EKL: Esztétikai kislexikon
KKE: Kulturális kisenciklopédia
VIL: Világirodalmi lexikon

tréfás mese

VIL15 797-798

a mese műfaján belül több alműfaj összefoglaló neve. A nemzetközi →mesekatalógus típusszámai szerint az AaTh 1200 és 1874 közti típusszámú mesék tartoznak ide. ● Közülük a magyar kuta­tás is megkülönböztette a következőket: falucsúfoló néven (AaTh 1200—1349) az egyes helységekről, vidékekről, azok lakói­ról, bizonyos fokig a bolondnak tartott em­berekről szóló történetek. Ezek lehetnek prózai, olykor rigmusba vagy versbe sze­dett alkotások. Terjedelmük szerint a rövid →szólásmagyarázó történet néhány monda­tos megoldásától a több ilyen történetet füzérbe illesztő alkotáson át akár ezek re­gényméretű átdolgozásáig (M. J. Szaltikov-Scsedrin, E. Knight, G. Keller és mások műveiben stb.). A nemzetközi kutatás kü­lön csoportokba veszi az (ostoba) házastár­sakról (AaTh 1350—1439), asszonyokról és lányokról (AaTh 1440—1524), férfiakról és fiúkról (AaTh 1525—1874) szóló meséket. Ezek közös műfaji jellemzéseként a „tréfák és anekdoták” megnevezést használja, noha e szövegek nem valódi szereplőkről szóló →anekdoták, és nem is egyszerűen a →tréfa vagy a →vicc szerkezetét, megoldásait kö­vetik, csupán közel állnak ezekhez. A törté­netek váratlan fordulatokat tartalmaznak, gyakori bennük a mások eszén túljáró okos szereplő, ugyanakkor sok történetben nyil­vánvaló ostobaságok és képtelenségek is vannak. A magyar népmesekatalógus úgy jellemzi az ilyen történeteket, hogy bennük a házasságról, furcsa helyzetekről, ravasz és ostoba házastársakról esik szó. A műfaji megnevezésként használt fogalmak (törté­netek, tréfák, anekdoták, sőt trufák stb.) itt sem következetesek. Mindez jelzi, hogy az egyes történetek igen sokrétű hagyo­mányból táplálkoznak. Az eltérő társadal­mi csoportok külön is érdeklik az ilyen szö­vegek mesélőit. Például az AaTh 1725–1849 típusszámokkal jelzett csoportban a papokról és az egyházi rendekről olvashatunk. (Egy időben e csoportot .,antikleri­kális” tréfáknak is nevezték; s noha népsze­rűségük igen nagy, irodalmi hátterük is közismert, mégsem csupán ez az egyetlen „anti” felfogást tartalmazó mesei alműfaj; az ördögöt kinevető történeteket pl. nem szokás „antiszatanista” névvel illetni.) Vé­gül ebbe a csoportba sorolták a →hazugságmese (AaTh 1875—1999) alműfaját is, noha ez inkább a szöveg feldolgozásmódját te­kintve önálló csoport, és sokkal inkább a →formulamese megoldásaihoz áll közel. ● Sem a nemzetközi, sem a magyar rendsze­rezés nem osztotta ide az →ostobaördög-mesék (AaTh 1000—1119) alműfaját, noha ezekben is sok a nevetséges, gúnyos mozza­nat. Az irodalomtörténeti kutatásban ismert →trufa (vagy a nemzeti irodalmak keretein kívül is ismertté vált olyan for­mák, mint a francia →fabliau vagy a német →Schwank) gyakran tematikusan is összekapcsolódik a tréfás mesékkel. A noha egyszerű formában, mégis dramatikus módon előadott →farce, sőt akár a →commedia dell'arte több népszerű története is mutat tematikus rokonságot e mesei alműfajjal. ● Minthogy az →anekdota sok esetben tréfás, humoros, sok →vicc pedig nemzetközi és százados szövegfilológiai távlatokkal rendelkezik, a műfajközi kapcsolatok köre igen széles, sokrétű. Feltűnő, hogy egy-egy folklóron belül sajátos helyi és műfaji cso­portok alakultak ki. Ilyen pl. az angolszász tréfás hazugságmese (tall tale), nálunk a székelyekhez kapcsolt elbeszéléshagyo­mány (amelyet neveznek mesének, tréfá­nak, tréfás népi elbeszélésnek, anekdotá­nak egyaránt, sőt olykor adomának, taní­tómesének is). Szerkezetileg az „egypólusú, oppozíció nélküli” (a szó szorosabb értel­mében vett „tréfa”) és a „kétpólusú, ellentétviszonyon alapuló” „trufa” megkülön­böztetése indokolt. Több rövid történet igen gyakran összekapcsolódik, a szereplők is azonosak, de még nem egyénítettek, ezért ciklikusságról nem beszélhetünk. A humor és komikum formái egyszerűek, nyilvánvaló viszont a nyelvi eszközök hu­moros felhasználása, sőt gyakori a kommu­nikációs helyzetek abszurditására épülő történet. A társadalmi mondanivaló gyak­ran igen éles, jól érzékelhető: egyaránt cél­ba veszi az egyházi és világi vezetőket, az erkölcsi normáktól eltérőket, ám a lustá­kat, bolondokat, műveletleneket, a nemze­ti és etnikai csoportokat is. A kínálkozó közvetlen szociális azonosítás mégis meggondolandó, hiszen ez gyakran sok-sok nép sok-sok évszázad alatt kibontakozott, bo­nyolult összefüggésű hagyománya. ● Az irodalom számtalan eleme származik in­nen. A folklorisztika véleménye szerint az utóbbi 3—5 évszázadban az ilyen alkotá­sok kedveltsége nőtt, írásos formákban is terjednek. Ma elérhetik az ismert mesék egyharmadát is. Minthogy a legrégebbi for­rásművekben előfordulásuk ritkább, lehet hogy ennek oka nem csupán az ilyen ap­róbb, jelentéktelenebbnek tűnő szövegek iránti kisebb figyelem, hanem a műfaj igazi kibontakozása csak más mesei műfajok meglétekor kezdődik. Ám az is tény, hogy már a →trickster-történet sok hasonló vo­nással rendelkezik, néhány mozzanat (fa­lánkság, hiszékenység, kezek-lábak elcseré­lése, nemi törvények áthágása stb.) ezekben is megfigyelhető, sőt a ciklikus szer­kesztés is megjelenik bennük. A trickster utódát mégis inkább az „ostoba ördög”, mint — mondjuk a „székely góbé” képviseli a mesekincsben. ● A magyar irodalomban sokan, köztük Jókai M., Mikszáth K., Krúdy Gy., Tamási Á. és mások is merí­tettek e hagyományból, amelyet elég jól ismertek. ● (→mese, tréfa, humor, szatíra)

Irodalom:

P. Birkerts: Latvju tautas anek­dotes (4 köt., 1929—1930); G. Legman: Ra­tionale of the Dirty Joke (2 köt., 1968–1975); L. Raudsep: Antiklerikale estnische Schwänke (1969); S. C. Stroescu: La typolo­gie bibliographique des facéties roumaines (1969); G. L. Permjakov: Progyelki hitre­cov (1972); Vöő Gabriella: Tréfás népi elbe­szélések (1981); Kovács A. Benedek K.: Magyar népmesekatalógus (6. köt., 1990); S. Knuuttila: Kansanhuumorin mieli (1992).