eredetmonda
VIL2 1196-1197aetiologikus monda; aetiologikus monda: valamely tárgy, természeti képződmény, emberi létesítmény, esemény létrejöttének okát és folyamatát elbeszélő monda. A prózai népköltészet műfaja, ha inkább hiedelemszerű elemekből áll, a hiedelemmondákkal, ha helyi hagyományra épül, a helyi mondákkal vagy történeti mondákkal áll közeli kapcsolatban. Rokona még a →legenda, a csodamese, és legfőképp az eredetmítosz, amelyből motívumainak zöme származik. Különleges, régies alfaja a kettős erővel indokolt események eredetét elbeszélő dualisztikus eredetmonda. Történetileg az ókori Kelet, majd az antikvitás számos ilyen mondáját ismerjük; az utóbbihoz →etiológia. Később az európai középkor nagyjában azonos típusú mondákat terjesztett el, ezért nevezhetjük az európai népmondát egységes képződménynek az eredetmondák terén is. ● Tartalmilag több csoportba oszthatjuk. Állatok és növények eredetével foglalkoznak a természetmagyarázó mondák (ezt a műfajt írók is gyakran feldolgozták, pl. Ovidius); zömmel középkori eredetűek a városok, várak, templomok, hidak, épületek eredetét magyarázó történetek (közülük a leggyakrabbak az építőáldozat, a furfangos területszerzés, országvásárlás történetei); uralkodók, pápák, hadvezérek nevéhez kapcsolnak egy-egy csodás eseményt (itt Nagy Károly, Barbarossa Frigyes, Arthur király vagy a magyar Szent László nagyjából azonos típusú történetek hőse lehet); külön csoport az ördögmondák (ezek különösen természeti képződményekhez: sziklákhoz, hatalmas kövekhez, árkokhoz fűződhetnek); Krisztus alakjához kapcsolják a keresztény színezetű eredetmondák számos állatfaj, növény, természeti jelenség eredetét: még kozmogóniai jellegű eredetmondák is ismeretesek, ezek a világmindenség, az időjárás tulajdonságait indokolják. Apróbb, állandósult kategóriák (pl. csillagmonda, címermagyarázó monda, névmagyarázó monda, hangutánzó monda) még nagyon sokféle alfajt képviselhetnek. ● A többi mondával együtt e műfajt is az európai romantika fedezi fel: német földön a Grimm-testvérek, Angliában W. Scott. Franciao.-ban egész sor normandiai és breton kutató adott ki mondákat, köztük igen sok irodalmiasított eredetmondát. Az orosz irodalomban A. N. Afanaszjev és N. V. Gogol terjesztették el e műfajt. Nálunk a német romantikus mondakutatás közvetlen leszármazottjaként terjedt el a várromokhoz, ősvallási elemekhez társított, kövekhez, forrásokhoz kapcsolt mondahagyomány. A →fantasztikus irodalom gyakran él ilyen motívumokkal (E. T. A. Hoffmann, H. H. Ewers, G. Meyrink, Ch. Nodier, P. Mérimée, H. de Balzac, F. Kafka, I. Calvino, J. L. Borges és mások műveiben). (→monda, ősközösségi irodalom, primitív irodalom).
Irodalom:
.: F. Panzer: Märchen, Sagen und Dichtung (1905); O. Dähnhardt: Natursagen (1907); P. Zaunert: Deutsche Natursagen (1921); H. A. Murray: Myth and Mythmaking (1959); W. E. Peuckert: Handwörterbuch der Sage (1961—1963); L. Röhrich: Märchen und Wirklichkeit (1964); W. E. Peuckert: Sagen. Geburt und Antwort der mythischen Welt (1965); Nagy I.: A magyar Noé-történetek nemzetközi kapcsolatai és műfaji kérdései Népi Kultúra — Népi Társadalom, 1969); V. K. Szokolova: Russzkie isztoricseszkie predanija (1970).
