rítusköltészet
VIL11 798-800a szokásköltészet műfajcsoportja, olyan alkotások összessége, amelyek jól jellemezhető rítusokhoz kapcsolódnak, illetve ezek kereteit veszik alapul (pl. →lakodalmi költészet, haláltánc stb.). Különösen fontos az →átmeneti rítusok költészete, e kategória A. Van Gennep szokáskutatásai nyomán a különböző társadalmi szerepkörök közti átmenetekre (pl. avatás, házasság, temetés) vonatkozik. Minden vallás ismeri a különböző befogadó (beavató), tisztító, gyakran a távolító, elűző rítusokat, ezek mindegyikének megvan a maga költészete. A görög irodalomtörténet és vallástörténet egybehangzóan állítja, hogy a dráma eredete is itt kereshető. Ám a sumer irodalom, a védikus himnuszok vagy a korai kínai szertartásköltészet alkotásai bizonyítják, e folyamat általános, világméretű, nem korlátozódik csak a drámára vagy csak a verses formára. V. J. Propp a →varázsmese műfaját eredezteti innen, a →ráolvasás éppúgy ide vonható, mint a →himnusz, vagy akár a →feliratirodalrom számos korai alkotásától egészen a mai temetői sírfeliratokig húzódó hagyomány. Minthogy a szertartások gyakran hosszabb történet előadását is tartalmazzák, egész mítoszok jelennek meg bennük, sőt az ide kapcsolódó ábrázolások (pl. totemoszlopok. emlékművek, maszkok, szentélyek és templomok, temetkezési helyek stb.) is összekapcsolódnak a szövegekkel. A modern társadalmak voltaképpen csak átalakítják e mintákat (pl. avatás, jeles napok), magán a rendszeren azonban keveset változtatnak. ● A rítusok osztályozását sokan és sokféleképpen kísérelték meg. A nyilvánvaló beosztási kísérletek (a csoportosítás kiindulhat pl. az alkalomból, amelyhez fűződik; az esztendő jeles napjai szerint, a különböző vallások előírásai szerint stb.) voltaképpen nem a rítusok, hanem a szokások rendszerét adja, ezen kívül kultúránként és szubkultúránként az áttekinthetetlenségig sokféle lehet. Az angol antropológiai iskola, legkivált E. B. Tylor nyomán J. Frazer alkalmazta a mágikus rítusok általában ismert rendszerezését (ez olykor túl általános, máskor feleslegesen részletező, mégis mindenki végül is ehhez tér vissza). Az átmeneti rítusoknak nem annyira rendszerezését, mint inkább szerkezetük és funkciójuk jellemzését alkalmazta A. Van Gennep. Nálunk J. G. Kagarov nyomán Szendrey Zs. és fia. Szendrey Á. a következő rendszerezési kísérletet használta. (Természetesen e csoportokon belül további alosztályok, köztük különféle átmeneti formák is ismertek.):
Kagarov beosztása
- preventív szokások (megelőző óvás, védelem)
- produktív szokások (a már bekövetkezett baj ellen)
3. magie noire (rontás)
4. mantikus szokások Szendreyék beosztása
1. profilaktikus (megelőző) cselekvések
- apotropikus (távoltartó) eljárásmód
- apofeuktikus (elkerülő) eljárásmód
- exapatetikus (félrevezető) eljárásmód
- kriptikus (elrejtő) eljárásmód
2. protreptikus (elhárító) cselekvések
- szakramentális eljárásmód
(a természetfelettivel való közvetlen kapcsolatba lépés)
- hilasztikus (jóindulatszerző) eljárásmód
e) katartikus (tisztító) eljárásmód
d) karpogonikus (termelő) eljárásmód
3. magie noire (rontó) cselekvések 4. mantikus (jósló) eljárásmódok
A vallásfenomenológia is hasonló források alapján dolgozta ki a maga rendszereit. Köztük a legismertebb F. Heiler beosztása. Ennek főbb kategóriái a következők (megjegyzendő, hogy rendszerében a tárgyak, tér, idő, a szó és írás, a szereplők más fejezetekben kapnak helyet, ezért például az ima vagy más rítusszövegek nemcsak e csoportosítás szerint helyezendő el.):
- apotropeikus (apotropikus ‘távoltartó’) rítusok (mint pI. ahol zaj, tűz, füst, varázskör, mágikus tekintet stb. adja ezt az elemet);
- eliminatorikus (felszámoló) rítusok (mint pl. a rossz átadása, átvitele, elrejtés stb.);
- tisztító rítusok (mint pl. ahol tűz, víz és mosdás-fürdetés, vér, önmegtartóztatás stb. adják a kívánt hatást);
- áldozat (és ennek megannyi változata);
- misztériumdráma;
- egyesítő rítusok (pl. érintés és érintkezés, csók, áldás, táncok, nemi egyesülés, az előbbi rítusok átvitt, szimbolikus formái, szövetségkötés stb.).
Külön figyelmet kell fordítani arra, milyen kommunikációs közegben jelennek meg a rítusszövegek. Itt a teljes vagy részleges hallgatástól, a ki nem mondható szavaktól és kifejezésektől a rendkívül pontosan megőrzött fonetikájú mondott szövegekig terjed az első csoport. A mondott szöveg lehet „prózaszerű”, ám recitált, énekelt, sőt énekelt és táncolt is. Társulhat hozzá egyedi előadás, nézők nélkül (pl. imák), máskor éppen nagy közönség előtt történik mindez (mise), sőt a közönséget be is vonják az előadásba (misztériumdráma). Nem anyanyelvi szövegek igen gyakoriak (szanszkrit, héber, latin, egyházi szláv stb.), jellemző a glosszoiália (‘nyelveken szólás’, amikor nem tanult, érthetetlen, gyakran nem is létező nyelveket használnak a rítusban résztvevők). Az írott szövegek minden fajtája részt vehet a rítusokban, nemcsak tartalmuk, de anyaguk és formájuk jelenthet rítusszerűen kötelező vonást. E →varázsszövegek (vagy ezekre utaló rövidítések, ezek tárolására szolgáló bútorok, sőt egész építmények) pusztán jelenlétükkel, megérintésükkel is hatnak, nem szükséges az, hogy mindenki olvassa vagy értse őket. Különös formai vonások (visszafelé olvasás, kalligráfia, mikroírás, illusztrációk, kezdőbetűs rövidítések) jellemzik. Gyakran nem e célra készült szövegeket is felhasználnak ilyen módon: jósolnak például Vergilius, sőt Dante műveinek szövegéből, Nostradamus, a Biblia vagy a jóskönyv szövegei is szolgálnak ilyen célokat. ● A résztvevők számára megkülönböztethetők egymástól a rítus számára adott szövegek (mint „Isten szava”, isteni eredetű szövegek vagy könyvek), természetfeletti vagy annak tekintett szövegek (prófécia, kinyilatkoztatás), a rítus és a szertartás indoklását adó történetek (antiologikus szövegek, eredetmítoszok, eredetmondák, gyakran akár történetileg némiképpen igazolható szövegek), illetve a rítushoz kapcsolódó szövegek (ima, fohász, dalok) számos változata. Az egyes szövegek használata különböző lehet. A résztvevő maga mondja (vagy mormolja, esetleg hangosan nem is mondja), a szertartást végző (pap vagy más funkciójú egyén) mondhatja csupán, esetleg maga az isteni kinyilatkoztatás ilyen, olykor csak tolmácsolják ezeket (pl. jóslatoknál a jósok csak értelmezik a számukra is külső szövegeket, zajokat vagy jeleket Olykor a szöveg befogadása szó szerinti, mint pl. a Schluckbilder szentképeinél, amelyeket le kell nyelni. Amulettek, kabalák esetében a testen viselés a hatás biztosítéka. (Imák, egyházi szövegek is használhatók ily módon.) A rítusszövegek sorába tartozik számos jogi formula (pl. a tüzesvaspróbák, vallatások, boszorkánypörök kérdései és sztereotíp értelmezései, melyek neve is rítus explorandae veritatis, ‘igazság kifürkészésének rítusa’ volt). Orvosi receptek szövege is ilyen megfogalmazású. A név, annak adása, nevek változtatása is rítusjellegű (pl. Octavianus –Augustus, ‘fenséges, tiszteletre méltó’). ● Ami az irodalmi szövegek befogadását illeti, szinte bármelyiknek lehet kapcsolata szokásokkal vagy rítusokkal. Interpretálják például így a mesét, sőt a gyermekmesét éppúgy, mint a színjátékokat. Ünnepek, társadalmi csoportok önazonosítását kifejező műfajok (pl. himnusz) megvalósulásuk alkalmával válnak ilyenné. A kultusz, ünnep, szertartás, szokás és akár a mágia vagy a játék alig elválaszthatók egymástól e tekintetben. ● Ünnepségek megszokott költői alkotásai könnyen ritualizálódnak, akár irodalmi társaságok, versenyek formájában is. A szó szoros értelmében vett →költői versenyek sorában azonban csak néhány igazán rítusszerű (pl. a kelta bárdok gyakorlata, vagy ezek felújításai mint pl. az →eisteddfod). Az udvari költészet világszerte elég sok szertartásos, rítusszerű formát alakít ki, az európai középkori skáldjaitól és trubadúrjaitól egészen a japán udvari költészet poétikailag is igen szigorúan szabályozott világáig. Ennek előzményeit már a →primitív költészet keretében is megtaláljuk, főként egy-egy kultúra szempontjából fontos alkotások – pl. történeti eposz (harci dal) — alkalmával. ● (→szokásköltészet, alkalmi költészet).
Irodalom:
A. Van Gennep: Les rites des passages (1910) Róheim G.: Magyar néphit és népszokások (1925); Szendrey Zs.: A magyar népszokások osztályozása (Ethn. 44. 1933); Marót K.: Fejezetek a magyar néprajz módszertanához (1940); E. M. Butler: Ritual Magic (1949); E. O. James: Seasonal Feasts and Festivals (1961); J. G. Frazer: Az aranyág (1965); V. Turner: The Ritual Process (1969); J. Cazeneuve: Sociologie du rite (1971); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (1974); O. M. Frejdenberg: Mif i lityeratura Drevnosztvi (1978); J.–T. Maertens: Rito-Iogiyues. I-5. (1978–1980); F. Heiler: Erscheinungsformen und Wesen der Religion (1979); S. I). Ripley: Celebration. A World of Art and Ritual (1982); V. Turner: Celebration. Studies in Festivity and Ritual (1982); Újvári Z.: Játék és maszk. I–IV. (1983–1988); V. V. Ivanov: Nyelv, mítosz, kultúra (1984); A. Leroi-Gourhan: Az őstörténet kultuszai (1985); V. Ja. Propp: Isztoricseszkije kornyi volsebnoj szkazki (1986); G. Dumézil: Mítosz és eposz (1986); M. Eliade: A szent és a profán (1987); Kerényi K.: Mi a mitológia? (1988); Mitológiai enciklopédia, I–11. (1988).
