szemiotika
VIL14 244-247 | részcímszóaHoci nemzetközi szemiotika keretei az utóbbi negyed évszázadban alakultak ki. Több nemzetközi konferencia után 1999-ben Párizsban alakult meg a nemzetközi szemiotikai társaság (International Association for Semiotic Studies), amelynek nemzetközi folyóirata, a Semiotica ma a legszélesebb körű szemiotikai témájú publikációs fórum. A nemzetközi társaság eddig a következő nemzetközi kongresszusokat szervezte: 1974 Milano. 1979 Bécs. 1984 Palermo. 1989 Barcelona és Perpignan: most szervezik az 1994-es kongresszust Berkeley (California) helyszínnel. A nemzetközi szervezetekben a magyarok kezdettől fogva tevékeny részt vállaltak, mindmáig sok nemzetközi rendezvényt szerveztek. 1968-tól kezdődött meg a hazai szemiotika megszervezése, akadémiai bizottsággal, kiadványsorozattal. 1990 óta a Magyar Szemiotikai Társaság keretében. ● Jelenleg világszerte igen élénk a szemiotikai kutatás, különösen sokrétű az Egyesült Államokban és Kanadában. Az amerikai kontinensen ezeken kívül Mexikó, Brazília, Argentína és más országok is önálló kutatási programot alakítottak ki. Afrikában (több kísérlet ellenére) csak a rokon tudományok keretében vált elfogadottá. Ausztrália, Új-Zéland egyes kérdésekben használja e módszert. Ázsiában az indiai, japán, újabban a kínai és természetesen az izraeli szemiotika a legjelentősebb. Európában szinte minden országban megjelent, az alkalmazott módszerek, népszerűségük, a kutatás keretei azonban időről időre változtak. ● Az észak-európai országokban a finn és dán kutatások a legfejlettebbek. A Szovjetunióban kibontakozott iskolák (leningrádi, moszkvai, tartui, kaukázusi stb.) ma is folytatódnak. A lengyel szemiotika előzményei a múlt századra, megszerveződése az utóbbi három évtizedre datálható. Régebben a cseh és szlovák kutatások is jelentősek voltak. Most éledt újra a hatvanas években élénk román; valamint a többször kezdeményezett, bolgár szemiotika. A német szemiotika ma talán a legfontosabb Európában, ide értve a korábbi NDK (zömmel nyelvészeti és logikai jellegű) szemiotikáját is. Most önállósodik az osztrák társadalomszemiotika. Több központja is van az olasz kutatásoknak (az urbinói szemiotikai intézet. U. Eco és köre, a palermói szemiotikusok stb.). Hullámzó az ibériai szemiotikusok érdeklődése. A hatvanas években vezető szerepe volt sok francia kutatónak (R. Barthes. J. Kristeva, T. Todorov. A.J. Greimas), ezek az iskolák elváltak egymástól, közülük némelyik (J. Lovon. ('I. Lévi-Strauss stb.) módszere igazából csak közel jutott a szemiotikához. ● Tematikusan igen sokrétű a jeltudomány. Foglalkozik a kommunikációval, az állatok viselkedésével, a betegségek tünettanával, egy-egy közösségre jellemző jelekkel (ide értve a címereket, zászlókat, tetoválást, névadást, temetkezést stb.). Különösen jellemző a nyelv ilyen felfogása, filozófiai és ismeretelméleti jelentések vizsgálata. A művészettudományban a stílusok és jelentések kutatása mellett az →ikonológia áll különösen közel a szemiotikához. A zene és a tánc esetében az egyes művek jelentését próbálják így megragadni. A vallások, szokások ilyen jellegű vizsgálata viszont inkább még csak a rokon tudományok keretében fogalmazódott meg. A nyelvészeti kutatások a szövegek jelentését, felépítésük többszörös rétegződését vizsgálták, az újabban →szövegszemiotika néven ismert kutatási terület a szövegek „teljes” bonyolultságának felismerését segítheti elő. Az ehhez közel álló területek közül a logika és filozófia egyaránt foglalkozott a kijelentések (következésképpen az irodalmi művek, egész nyelvi szövegek) állításainak összefüggő, de mégse valóságos realitásával. Ez a lehetséges világok elmélete, egy olyan szöveguniverzum sajátszerűségének vizsgálata, amely az irodalmi művön belül érvényes, noha voltaképpen nem létezik. A kultúraszemiotikái megközelítés (pl. J. Lotman műveiben) az irodalmi műveket az egész kultúrák fontos jelviszonyainak kifejeződéseként értelmezi. Vizsgálja például azt, hogyan jelennek meg társadalmi jelviszonyok a művekben (nemcsak a jelvények, rangok, öltözet, hanem az olyan formák is, mint a párbaj, a szerencsejátékok, az udvarlás, az utazás vagyis igen sok irodalmi alkotás mozgatói). Igen sokszor a befogadás szemiotikai vizsgálatára került sor, főként sorozatszerűen felfogható alkotások esetében (mesék, csodás történetek, a korai novellák, népszerű színdarabok, a „regény” előzményei, a német fantasztikus romantikus történetek, a detektívregény, a képregény). Az ilyen vizsgálatok érzékeltethetik az előadási technika fontosságát (filmszemiotika, színházszemiotika).
Az egyes művek elemzésekor igen sokféle módon lehet jeltudományi szempontokat is alkalmazni. Vonatkozhat ez a művek értelmezésére (R. Barthes), műfaji sajátosságaik kimutatására (pl. J. Kristeva. T. Todorov), vagy éppen a műalkotásokban megnyilvánuló kulturális és társadalmi értékek. nézetek feltárására (U. Eco, J. Lotman). Ez utóbbi megoldáshoz közel áll archaikus (pl. mitologikus vagy folklór jellegű) szövegek értelmezése, amelyekhez legtöbbször előzetes fokozatként e szövegek összehasonlító kutatások révén történő „kiegészítése”, rekonstrukciója vagy tipologizálása is hozzátartozik. Hálás feladata az irodalomszemiotikai kutatásoknak az ún. intertextualitás vizsgálata (amikor egy szöveg másik szövegben, vagy akár másik művészet keretében jelenik meg: pl. fordítás, színházi vagy filmre való adaptáció stb.). Gyakorlati feladatokat vizsgáltak a fordítássszemiotika első képviselői. Még az állatok viselkedésének kutatása is tartalmaz esztétikai és poétikai következményeket: „a művészet előzményei” témakörben az emberi zene, tánc (sőt építészet, festészet stb.) előzményeiként is felfogható formákat vizsgálják (pl. a madárdal formai és funkcionális szempontból felfogható a szokásköltészet homológ – ám nem analóg előzményének). Az irodalmi művek másodlagos felhasználása (pl. reklám. idézet, adaptáció) gyakran éppen a jelviszonyok megváltoztatását jelenti. ● Sok olyan kutatási irányzat képviselői, amelyek közel álltak a jeltudományi felfogáshoz, előzményként vagy akár szemiotikai vizsgálatként ilyen keretben említődnek meg (csak bizonyos fokig jogosultan). Ilyen V. Ja. Propp vagy Je. M. Meletyinszkij mese- és mítoszértelmezése. CI. Lévi-Strauss etnológiája. V. V. Ivanov és V. N Toporov rituális szöveg elemzése. ● Noha igazán sok irodalmi művet vizsgáltak szemiotikai szempontból, sőt ezek tanulmányozásának tanulságait általános szemiotikai eredményként is bemutatták, mindmáig nem állították össze az ilyen szempontú irodalomelmélet pontos rendszerét. Ennek tüzetes bemutatása helyett csak a főbb témákat sorolhatjuk fel. ● A) Az emberi viselkedés és a kultúra jelviszonyainak megjelenése az irodalmi művekben. Ide tartozik például a nő–férfi, ünnepnap–hétköznap, mi–ők, jelen–múlt vagy jövő típusú megkülönböztetések jelszerű megjelenítése az irodalmi művekben. ● 1. Ebben a keretben jelenik meg a kommunikáció formáinak és sajátosságainak irodalmi felhasználása. Egy-egy szó, kifejezés, dialektus vagy szociolektus jelentéssel bír az irodalmi művekben. A megfogalmazás módja (leírás, párbeszéd, belső monológ), a kommunikációs rendszer (szóbeliség, levél, könyv) is lehet jelviszonyt kifejező. ● 2. Ezzel szorosan összefügg az irodalmi alkotások ábrázolásmódjának jelszerűsége. Egyes műfajok, történeti stílusok sajátos jelrendszerekként is értelmezhetők: pl. a barokk, a romantika, a realizmus, az avantgard egészen másként ,jelszerű irodalmi műveket hoz létre. Más a krónika, történeti monda, történelmi regény, mese, anekdota példázat esetében a szöveg jelszerűsége. Mindegyik utal a valóságra, ám másképpen. ● B) Az egyes művek és műfajok más-más jelviszonyt képviselnek. Az →allegória, a →szimbolizmus keretében ez nyilvánvaló, ám minden más irodalmi jelenség is jellé válhat. Egyes műfajok, formai megoldások (komédia, szonett, irodalmi mese) mintegy automatikusan jelszerűek. Az írók újításai rendszerint a jelviszonyok megújítását is jelentik, s műveik mintegy viselkedési jelként (vagyis az irodalmi szövegen kívül) is hatnak (Goethe Wertherje az öngyilkosok, O. Wilde művei az erkölcsi normákat felrúgó dandy rétegét „jelölték”, a szocialista realizmus alkotásai az egész nép nevében szólaltak meg). Ezt az irodalmi jelviszonyt voltaképpen a társadalomtörténet és a művelődéstörténet (gyakran a vallástörténet) keretében lehet igazán megérteni. Jól láthatjuk ezt pl. a keresztény irodalom kialakulásakor, az ún. karneváli kultúra (M. Bahtyin fogalma) vagy éppen a (neoplatonista) reneszánsz bölcselkedő irodalom esetében. Az ilyen összefüggéseket azonban az irodalomszemiotika eddig nem tárta fel kellő pontossággal. ● C) A megjelenítésnek és előadásnak megvan a maga jelvilága. A színdarabok, a film és televíziós játékok, képregények stb. esetében ez magától értetődő. A díszletek, maszkok, maga a színház épülete, a színészek megléte leginkább jelként értelmezhető. Ez a jelszerűség két irányban hat: az író megfogalmaz egy mondanivalót, ezt társadalmi közegbe helyezi majd ez a mű modellként szolgál a közönség számára is. A népszínmű kevesebbet merít a népszokásokból, mint amennyire ezt maga befolyásolja. A kabaré nemcsak felhasználja a, vicceket, hanem terjeszti is ezeket. Az indiánregény vagy a cowboyirodalom alkotásai olyannyira stilizálják a bemutatott „indiánokat” és vadnyugati hősöket, hogy az ábrázolás egyértelműen jelszerűnek (és nem többnek) nevezhető. ● Ugyanilyen a jelviszony a más nyelvre fordított művekben is: pl. a japán vagy kínai irodalmi alkotások fordításai elsősorban jelként hatnak.
Irodalom:
U. Eco: Appunti per una semiologia delle communicazioni visivi (1967; javított változata: La struttura assente, 1968; az átdolgozott fordításokat figyelembe vevő új olasz szöveg: Le forme del contenuto, 1971; az egyeztetett angol fordításból viszszaállított új olasz összegezés: Trattato di semiotica generale, 1979); M. Bense: Semiotik. Allgemeine Theorie der Zeichen (1967); Julia Kristeva: Szémeiótiké. Recherches pour sémanalyse (1969); uő: Le texte du roman (1970); A. J. Greimas: Essais de sémiotique poétique (1972); W. A. Koch: Strukturelle Texanalyse (1972); M. Bense—E. Walther: Wörterbuch der Semiotik (1973); C. Chabrol: Sémiotique narrative et textuelle (1973); J. M. Lotman: Szöveg, modell, típus (1973); A. Rey: Théories du signe et du sens (1–2. köt., 1973—1976); A. Eschbach: Zeichen—Text—Bedeutung (1974); Hoppál M.–Szekfű A.: A mozgókép szemiotikája (1974); S. E. Larsen: Litterier semiologi (1975); Szépe Gy.—Horányi O.: A jel tudománya (1975); Voigt V. —Szépe Gy.— Szerdahelyi T.: Jel és közösség (1975); R. Barthes: Válogatott írások (1976); U. Eco: A nyitott mű (1976); A. Eschbach W. Rader: Semiotik-Bibliographie I. (1976); V. V. Ivanov: Ocserki po isztorii szemiotyiki v SzSzSzR (1976); Th. A. Sebeok: Contributions to the Doctrine of Signs (1976); Józsa P.: A társadalom jelei (1977); Ju. M. Lotman: Filmszemiotika és filmesztétika (1977); T. Todorov: Théories du symbole (1977); Voigt V.: Bevezetés a szemiotikába (1977); J. J. Barabas (szerk.): Szemiotika és művészet (1979); S. Chatman—U. Eco—J.–M. Klinkenberg: A Semiotic Landscape (1979); A. J. Greimas—J. Courtés: Dictionnaire raisonné de la théorie du langage (1 2. köt., 1979–1984); A. Helbo: Le champ sémiotique (1979); Murvai O.: lrodalomszemiotikai tanulmányok (1979); Th. A. Sebeok: The Sign and Its Masters (1979); G. Frege: Logika, szemantika (1980); Józsa P.: Lévi-Strauss, strukturalizmus, szemiotika (1980); C. Segre: Literarische Semiotik (1980); A. Eschbach W. Rader: Literatursemiotik (1980); Gráfik I. –Voigt V.: Kultúra és szemiotika (1981); M. Krampen K. Oehler—R. Posner—Th. von Uexküll: Die Welt als Zeichen. Klassiker der modernen Semiotik (1981); T. Borbé: Semiotics Unfolding (1983); Th. A. Sebeok: A művészet előzményei (1983); U. Eco: Semiotics and the Philosophy of Language (1984); V. Ivanov: Nyelv, mítosz, kultúra (1984); B. Uszpenszkij: A kompozíció poétikája (1984); Bernáth A. Csúri K.: Az egyszerű formák szemiotikája (1985); Th. A. Sebeok: Encyclopedic Dictionary of Semiotics (1986); V. V. Ivanov: Páros és páratlan (1986); W. A. Koch: Evolutionare Kultursemiotik (1986); Th. A. Sebeok J. Umiker-Sebeok: The Semiotic Sphere (1986); The Semiotic Web (1986—); G. Manetti: Le teorie del segno nell'antichitá classica (1987); M. Herzfeld Lucio Melazzo: Semiotic Theory and Practice (I–II, 1988); Th. A. Sebeok–J. Umiker-Sebeok: Ismeri a módszeremet? (1990); V. Voigt: Szemiotikai kultúra — a kultúra szemiotikája (1990); B. A. Uspenskij: Semiotik der Geschichte (1991); Petőfi S. J.–Békési Imre: Szemiotikai szövegtan (1991); Th. A. Sebeok: Semiotics in the United States (1991); G. Deladalle: Signs of Humanity (1992); R. Posner: Semiotics. A Handbook of the Sign-Theoretic Foundations of Nature and Culture Semiotik. Ein Handbuch zu den zeichentheoretischen Grundlagen von Natur und Kultur (1993).
