szemiózis
VIL14 247(görög ‘jelezés’): jelfolyamat; a szemiotika alapfogalma. A jelek nem önmagukban léteznek, hanem jelrendszert alkotnak, amelyben az egyes jelek jelentése megváltozik, kontextuálissá és alkalmazhatóvá válik. A jel (a szemiotika általános definíciója szerint „valami, ami valami helyett áll, valaki számára”) az irodalmi műben a „valóság” (vagy más irodalmon kívüli tény) jeleként szavak, szövegek és maga az irodalmi mű „áll”, a befogadó „számára”. Maga a jel nem öröktől fogva létezik, hanem folyamatszerű: megszületik, van (hat), majd elmúlik. Ez utóbbi jelfolyamat kétféleképpen értelmezhető az irodalmi művek esetében. Egyrészt vonatkozik az egyes alkotás létrejöttére, előadására, hatására (pl. egy szerelmes vers, a trubadúr-költészet alkotásai stb. ilyenek). Másrészt így értelmezhetjük az irodalmi művek hosszú távú jelként való hatását is: drámákat ismételten előadnak, más és más rendezésben; irodalmi alkotások zenei, táncbeli, képzőművészeti alkotások kiindulópontjává válnak; a világirodalmi művek lefordítása ilyen jelleggel utal az eredeti kultúrákra, irodalmi tradícióra. A folklorizmus és egzotizmus jelenségei is értelmezhetők ugyanígy: egy másféle „költészet" alkotásai jelennek meg a saját irodalmunkban. Az irodalmi művek befogadásának „elmúlása” is jelfolyamat: amikor valami megszűnik hatni (pl. a manierizmus vagy a szocialista realizmus), ugyanolyan határvonal, mint amikor egy új mű keletkezett. ● (→szemiotika)
